Elnezest kedves feleim, hogy ebben a honapban mintegy harmadara csokkent a bejegyzeseim szama, de az elmult par napban semmi, de semmi lenyeges nem tortent velem. Talan azaz oka, hogy ket hetig szinte megfelezett fizut kaptam, talan a lustasag, de Boston utan igazandibol nem is tudtam kimozdulni az otthon-metro-munkahely tengelybol. Kivetelt csutortok este jelentette, amikor is a The Moog nevu magyar csapat koncertjere lettem invitalva. Beszelgettem az amerikai turnen levo zenekar tagjaival es szomoruan konstataltam (megint), hogy "alattunk" kezd felnoni, alkotni egy uj korosztaly. Bar a zenejuk nem volt szamomra baromi ujszeru, de profin kiszolgaltak a kozonseget. Mint kesobb elmondtak, a myspace-en megkerestek tobb szaz kiadot, legfokeppen Nemetorszagbol es Amerikabol. Egy kis los angelesi menedzser iroda vezetojenek megtetszett a szamuk (ahogy Art, a menedzser fogalmazott: elso hallasra szerzodtette oket), es elrepult megnezni oket Pesten, majd a legnagyobb megdobbenesukre turnera hivta oket. Es most itt vannak. 30 helyszin, keresztul kasul az USA-ban. Allitolag zabaljak oke. Mondjuk nemzetkozi es konnyen fogyaszthato zenet jatszanak. Ugyhogy lehet, hogy roluk irom elso itteni cikkemet, bar most olyan hulla faradt vagyok a husveti hajtas miatt, hogy inkabb nem igergetek semmit. Hisz sok projekt all most fel uton, pl a filmklub is.
Ha a februart szamvetessel es eloretekintessel fejeztem be, muszaj feladnom az utolso kenetet elmulo marciusomra is. Nos megjott a meleg ido, bar meg meglehetosen hisztis allapotban. Mindenesetre csabitonak igerkezik az aprilis. Az embernek mar van kedve kimenni az utcara. Azaz lenne, ha lenne ideje ra. No nincs annal rosszabb erzes, mint masokat nezni setalni a napfenyben, mig te kolbassza fustolodve robotolsz a pult mogott. Boston volt a honap csucspontja, de a februarban megfogalmazott celok eygiket sem sikerult maradektalanul teljesiteni. A szocializaloda egyelore a boltban tortenik. gyulnek a nevjegykartyaim. Igazandibol az aprilis filmklub lehet a kitores ilyen teren.
Aprilist az angolozas honapjanak tuzom ki. Nem vagyk megelegedve az angolom fejlodesevel illetve nemfejlodesevel. a Boltban es az alberletben szinte csak magyarul beszelek. Probalok a metron angolul olvasgatni, de ez edeskeves. Eroltetni kell sajna. Nem is kivanok ezert tul sokat az aprilistol, csupan, hogy az angolom fejlodjon rohamosan, illetve egy szintel jobban ismerjem a varost, illetve, hogy jo lenne uj penzforrast talalni, hogy a nyarat mar jonak mondhato fizetessel kezdhessem.
Par link a vegere:
Lakokozossegunk a myspace-n:
http://profile.myspace.com/index.cfm?fuseaction=user.viewprofile&friendid=58123348
Potion Cafe, ahova a filmklub szervezodik:
http://www.myspace.com/potion_248mckibbin
2007. március 31., szombat
2007. március 26., hétfő
cikk
most olvastam az Index.hu -n:
http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud070321/
A féltudású magyar elit
Publius Hungaricus*
2007. március 26., hétfő
Szlovénia a minap bevezette az eurót. Szlovákia egy főre jutó nemzeti összterméke – az elmúlt évek gazdasági növekedésének köszönhetően – meghaladta Magyarországét. Észtország, amely tizenhat éve még a dicsőséges Szovjetunió tagja volt, most a modern piacgazdaság egyik mintaországa és tanítómestere. A román IT-szektor a világon az egyik legdinamikusabb: több ezer helyi vállalkozásból áll, és a román termékeket a világ legjobbjai közt emlegetik.
És mi? Mi hogy állunk? Az eurótól fényévekre. Növekedésünk már öt éve az egyik legrosszabb a régióban. Tanítani viszont legalább tanítanak minket: a világ vezető gazdaságkutatói és elemzői közt nincs sok vita arról, hogy kevés fejlődő ország gazdaságpolitikája volt olyan ostoba (nem elhibázott, nem téves, hanem os-to-ba), mint hazánké. És ha kényszerítenének se tudnék olyan jelentős szektort mondani, amelyben valóban világszínvonalúak vagyunk.
Nem csak a gazdaság maradt le
A drámai lemaradás nem korlátozódik a gazdaságra, legfeljebb ott vehető legkönnyebben észre. Mi a helyzet például a külpolitikával, azzal a területtel, amiben az elmúlt tizenöt évben talán a legtöbb lehetőséget kaptuk? A régiónk feletti keleti befolyás egyik napról a másikra szétesett, a nagy birodalom helyett egy teljesen szétzilált, külpolitikailag egyelőre súlytalan szomszédot kaptunk. A Balkánt domináló délszláv középhatalom sok kicsi, kivérzett államra esett szét. A nálunk másfélszer nagyobb és lényegesen nagyobb presztízsű Csehszlovákia helyett pedig a kis Szlovákia lett északi szomszédunk. Közben odafigyeltek ránk: éltanulónak tekintettek minket, a kis Nyugat voltunk, itt, Keleten.
Mit értünk el e kegyelmi állapotban? Talán az EU-tagságot? Hat év Meciar ellenére Szlovákia akkor lett EU tag, amikor mi, Romániának huszonöt év Ceausescu és nyolc év Iliescu után éppen három évvel kellett többet várnia. Ehhez az eredményhez nem kellett magyar külpolitika. Milyen számottevő érdekünket sikerült érvényesítenünk bárki más érdekeivel szemben? Gyakorlatilag semmilyet. A Dunát elterelték a szlovákok, a régió gazdasági és kulturális központja sokkal inkább Bécs vagy Prága, mint Budapest, a határon túli magyarok pedig legfeljebb azokat a jogokat kapták meg, amiket kiharcoltak maguknak.
Talán azért maradtunk le a fenti területeken, mert társadalmi bajaink gyógyítása foglalta le figyelmünket és erőforrásainkat? No, az biztosan nem. 1990 óta a népességfogyás felgyorsult, a társadalmi tőke szintje tovább csökkent, a cigány fiatalok iskolázottsága és foglalkoztatottsága drámaian zuhant, a korrupció növekedését mindannyian érzékeljük, a férfiak születéskor várható élettartama a legalacsonyabb az egész EU-ban, a magyar magaskultúra haldoklik, a funkcionális analfabétizmus megdöbbentő szintet ért el. Ráadásul egyik esetben sem jutottunk el még csak az okok feltárásáig sem.
1990-ben még a legígéretesebb ország voltunk az Elbától keletre. A világ elsősorban tőlünk várta, hogy példát mutassunk a többi átalakuló országnak. Hogy lehetett ennyire elrontani mindent? Hogy nem tudtuk megőrizni és kihasználni a lépéselőnyünket? Nem az akarat hiányzott. Minden rendű és rangú ember azt kívánja, hogy hazája gazdag, befolyásos és erős legyen. Ha nem hazaszeretetből, akkor önérdekből. Hisz mégiscsak jobb egy nagy szemétdombon kakasnak lenni, mint egy kicsin. Nem, nem akaratból volt kevés, hanem a képességből. Abból viszont ijesztő mértékben.
A szélsőségesen elitvezérelt ország
Az országot nemcsak, sőt sokszor nem elsősorban a politikusai vezetik, hanem az üzleti, az egyetemi, a tudományos, a kulturális élet meghatározó személyiségei is. Őket együtt elitnek szokás hívni. Hazánk pedig szélsőségesen elitvezérelt ország.
Nem is lehet más. Minden témába vágó felmérés azt mutatja, hogy nálunk nem működnek azok a kis közösségek, amelyek szűrnék a nagy intézményeknek az egyénre gyakorolt hatalmát és befolyását. Ez persze nem meglepő: a szabadság legfontosabb bástyáját jelentő helyi kisközösségeket fizikailag verték szét, semmisítették meg 1944 és 1961 között, utána majd harminc évig lehetetlenné tették újak születését. Ráadásul nemcsak ezt örököltük, hanem megannyi monopóliumot – ha úgy tetszik, megannyi pici diktatúrát – az élet számos területén.
Elektromos áram, telefon, ADSL-bekötés, kereskedelmi tévé, bevásárlóközpont: tényleg van választási lehetőség? A monopólium az egyénnel szemben: eleve eldöntött ütközet. Ezért aztán a magyar társadalom többsége, teljesen érthetően, az ellenállás helyett az alkalmazkodást választotta és választja máig.
Azt pedig, hogy mihez alkalmazkodunk, a nagy rendszereket közvetlenül (beosztásukon, vagyonukon keresztül) vagy közvetve (tekintélyükön, befolyásukon keresztül) a vezető emberek határozzák meg. Azaz elit. Ennek értelmében, ha az ország komoly bajban van – és kétség ne legyen, éppen abban van –, arról elsősorban az elit tehet. Egyszerűbben: a fejétől bűzlik a hal. A mi halunk feje pedig rettentő büdös, mert még 1981-ből való.
A tudatlanságból a féltudásba: a mai magyar elit tanulóévei
1981. Mágikus évszám. Ekkor kezdődtek a „nagy reformok”, amelyekkel az ország technokratái, értelmiségiei és vállalkozói a kommunista rendszer adta kereteken belül próbálták hazánkat a Nyugathoz közelíteni. Beléptünk az IMF-be és a Világbankba, engedélyezték az évenkénti nyugati utazást (azért nem mindenkinek), és korlátozott teret adtak a magántulajdon bizonyos formáinak. Az évtized közepe felé bevezették többek közt a kétszintű bankrendszert, a személyi jövedelemadót és később a „kiprivatizálásoknak” keretet adó társasági törvényt. A magyar tudósok, kutatók és értelmiségiek olvashattak néhány tiltott „kapitalista” könyvet, és néha elutazhattak fejlett országokba is.
A reformok bizonyos értelemben sikeresek voltak. A géemkázók úgy érezték, hogy végre magánvállalkozást csinálnak; a professzorok úgy, hogy végre bekapcsolódtak a nemzetközi vérkeringésbe; a közigazgatásba belépő technokraták meg úgy, hogy végre nem a marxizmus dogmáiból kell kiindulniuk, hanem a józan eszüket is használhatják. A hetvenes évek biszkubélai sötétségéhez vagy a többi kommunista országhoz képest szinte nyugatiak lettünk.
De csak ezekhez képest. A nyolcvanas években Magyarországon nem piacgazdaság és nem jogállam épült, így az ország sem a Nyugathoz közeledett, hanem az akkori Keletről húzta le az utolsó bőrt. A gmk-k nagy része például csak azért tudott talpon maradni, mert tevékenységeik ellátásához állami vállalatok eszközeit használták – ingyen. A gmk-k többsége nem klasszikus vállalkozás, hanem egyfajta üzleti élősködő volt.
Valóban volt kétszintű bankrendszerünk, de egyáltalán nem úgy működött, ahogyan egy piacgazdaságban szokott, hisz alig tíz év alatt belül kétszer kellett állami beavatkozással megmenteni az összeomlástól. A társasági törvény tényleg lehetőséget adott a privatizációra, de annak folyamata mindenre emlékeztetett, csak jogállami keretekre nem. A magyar társadalomtudós is tanult valamit a nyugati könyvekből, utakból, konferenciákból, de ettől gondolkodását változatlanul a hosszú évtizedek alatt beleivódott didaktikus, mechanikus, determinisztikus világkép határozta meg.
Furcsa kettőség jellemezte ezt az időszakot: a szovjet barakk perspektívájából a normális, nyugati berendezkedés kialakulásának illúzióját adta, a normálisabb világból tekintve viszont jól látszott, hogy ízig-vérig szocializmus volt.
Nem kellettek a hazatérő emigránsok
A jelenlegi magyar elit meghatározó része a nyolcvanas években szerezte legfontosabb tapasztalatait a nyugati típusú berendezkedésről. Ekkor láttak, hallottak először piacgazdaságról, üzletről és demokráciáról, arról, hogy hogyan is kellene egy normális országnak működnie. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem tanultak volna azóta olyan keveset, ha nem a nyolcvanas évek tapasztalatai alapján próbálnák irányítani az országot ma is.
Ez persze részben a korukkal magyarázható. Az akkor 25-40 éves korosztály mára lényegesen idősebb és ezzel párhuzamosan kevésbé nyitott lett. Legalább ilyen fontos azonban az a tény, hogy az akkor szerzett tudásukat máig relevánsnak érzik. Nem véletlen, hogy az összes többi posztkommunista országgal ellentétben, hazánkban egyetlen hazatérő emigráns sem tudott számottevő hatást elérni, vagy befolyást szerezni (kivéve természetesen Soros Györgyöt, aki egyszerűen megvásárolta). A magyar elit nem volt nyitott a körön kívülről érkező külföldi tapasztalatra, mert úgy érezte, hogy a nyolcvanas években megtanultaknak köszönhetően már tudja, mit és hogyan kell csinálni.
Nem mindenütt volt ez így, a legkevésbé Észtországban. Az észtek a kilencvenes évek elején vettek egy nagy levegőt, és kimondták, hogy nem fogadnak el semmit az előző évtizedek „igazságaiból”. A nyugaton élő emigráns észteket hazahívták, megannyi skandináv, német és amerikai intézménnyel indítottak csereprogramokat, a vezető vállalatok és állami intézmények élére szemtelenül fiatal embereket neveztek ki.
E másfél millió lakosú kis ország önbizalma odáig terjedt, hogy valódi versenyhelyzetet teremtettek a legtöbb iparágukban, mondván, hogy az észt vállalkozók is akkor erősödnek meg, ha versenyeznek. Láss csodát, az elmúlt évtizedben Észtország a kelet-közép-európai régió legdinamikusabb országa volt, a magyar gazdaságnál átlagosan közel kétszer (!) gyorsabban növekedett. Az észtek, akik tizenöt éve nem szégyelltek tanulni másoktól, mára tanítómesterekké lettek, akikhez szerte a világból járnak tanulni, ellesni a trükköt.
A féltudás tort ül: a velünk élő nyolcvanas évek
Nálunk nyilvánvalóan minden máshogyan történt. Valahogy derogált tovább tanulni. Vegyük például a közgazdaságtan kérdését, hiszen ez mindenkit közvetlenül, mondhatni húsba vágóan érint. A nyolcvanas-kilencvenes években axiómaként kezeltük, hogy Kelet-Közép-Európában egyedülállóan, nemzetközi szintű szakembereink vannak e területen. Miért is lett volna máshogy, hiszen a régióban elsőként, 1982-ben beléptünk az IMF-be, és olyan legendák, mint Zseniálisfeketejános szárnyai alatt egy egész nemzedék tanulta meg, hogy mi az a nyugati közgazdaságtan (volt közöttük olyan, aki még angolul is tudott!)?
Eltelt tizenöt év, és ez a fantasztikus gárda, ezek a világszínvonalú szakemberek egy szóval sem mondták, hogy valami nagyon-nagyon el van rontva. Volt egy-két megjegyzés hiányról, meg instabilitásról, de azt senki sem említette, hogy az egész magyar gazdaság rossz pályán lenne. Lehet, hogy nem tudták? Lehet, hogy tényleg el kellett menni a szakadék széléig, hogy lássák, közeledünk a mélység felé?
Tudom én, hogy részben azért nem szóltak, mert védték az éppen kormányon lévő barátaikat, de amikor azok ellenzékben voltak, akkor miért nem erről beszéltek? Miért a reptérprivatizációt vagy a Széchenyi-tervet támadták, miért nem az adórendszer vagy az egészségügy átalakításának elmaradását? Mert egyszerűen nem ismerték fel, hogy ezek ekkora problémát jelentenek. Nem ismerték fel, mert az az eszközrendszer és gondolkodási keret, amit még a nyolcvanas években alakítottak ki, csak ennyire volt elég.
A sort folytathatnánk a késő Kádár-kor hazai politikai műveltségénél megakadt riporterekkel, a marxizmus és bármilyen divatos nyugati elmélet sajátos katyvaszát tanító egyetemi professzorokkal, a nemzetközi szinten is értékelhető teljesítményre képtelen tudósokkal vagy a minden problémát huszonöt éve ugyanazokra az okokra visszavezető írókkal, költőkkel, filozófusokkal.
Miközben a közemberek a kilencvenes években óriási teret nyerő nagy külföldi cégeknél vagy azok talpon maradó hazai konkurenseinél elsajátították (mert el kellett sajátítsák) szakmájuk nemzetközi színvonalát, addig az elit döntő többségét semmi sem kényszeríttette hasonló fejlődésre. Itt nem csak a magukat mindenfajta önirónia nélkül „nagy generációnak” nevező kiöregedett polbeatfiúkról van szó. A jelenség éppen úgy tetten érhető a jelenlegi ötvenes és negyvenes korosztály megannyi tagjánál, akik megtehették, hogy a „Magyarországon ez máshogy van” gondolat jegyében az elmúlt tizenöt évben meg se próbálják ledolgozni a nyugati kollégáikkal szemben meglévő szakmai és intellektuális lemaradásukat.
A magyar elit tagjainak döntő többsége, bizony, konzerválta a nyolcvanas évek világát. Nem tények, hanem benyomások alapján formálnak véleményt; imádják a nagy ívű elképzeléseket, de képtelenek kidolgozni a részleteket hozzájuk; univerzálisan fogalmaznak, de szinte semmit sem ismernek a közvetlen környezetükön kívül; folyton terveket és programokat gyártanak, de soha nem sikerült valamit igazán jól megvalósítaniuk. Mind azt gondolják, hogy az, amit akkor, az aranykorban megtanultak, ma is elég.
Bizonyos értelemben, mintegy önbeteljesítő próféciaként, igazuk is van. Mivel a megfelelő pillanatban ők voltak helyzetben, ők tudtak vagyont, pozíciót és tekintélyt szerezni. Ma ők a Politikusok, az Írók, a Tévés Személyiségek, a Nagy Nevettetők, a Színészek, a Filozófusok, a Tudósok és a Szakértők. És dicsérik egymást megállás nélkül. Egymás szemében ők a világszínvonal. Ezek a pozíciók lehetővé teszik, hogy ideig-óráig még ők szabják meg a játékszabályokat, ezzel is meghosszabbítva saját hatalmukat. Ez a tudás ehhez tényleg elég volt.
Máshoz viszont nagyon is kevésnek bizonyult. Az eredmények magukért beszélnek. A magyar elit az elmúlt tizenöt évben eljátszotta az ország egyik ritka esélyét arra, hogy valami igazán nagyot alkosson. Előnyeink java részét elvesztettük, és beolvadtunk a közép-európai masszába. Mindenütt csak a nyolcvanas évek borzalmas középszerűsége.
Nincs egyetlen normális közéleti vita. Nincsenek a tényekhez ragaszkodó, bátor és következetes közszereplők és orgánumok. Nincs, aki rámutatna, hogy annyira azért mégsem egyediek a problémáink. Nincsenek gondolatok, amik a magyar határokon túl is izgalmasnak bizonyulnak. Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minőség, stílus és ízlés.
Na és?
Semmi garancia sincs arra, hogy mindez megváltozik. Argentína, amely a huszadik század elején még a világ tíz leggazdagabb országának egyike volt, száz éve nem tud szembe nézni a saját hanyatlásával. Az országot szétfeszítő társadalmi problémákról az argentin elit nem képes széles körben elfogadott diagnózist készíteni, hogy megoldási javaslatról ne is beszéljünk. A nyilvánvaló romlásnak fittyet hánynak, és a régi dicsőségbe kapaszkodva még mindig úgy viselkednek, mintha Buenos Aires lenne Latin-Amerika központja. Ezen az úton mi is elindultunk, és nem kell száz év, hogy teljesen lecsússzunk.
Aki azt gondolja, hogy ezt a problémánkat megoldhatja a politika, ne adj' Isten, egy kormány, az nem érti a krízis mélységét. Féltudású elittel a háta mögött még a világ legkiválóbb politikai garnitúrája sem tudna maradandót alkotni. Előbbiek ugyanis a szakértők, akik előkészítik a fontos döntéseket; a kommunikátorok, akik megalapozzák vagy megtorpedózzák azok társadalmi elfogadottságát; a vezetők, akiknek végre kell a kapcsolódó intézkedéseket hajtaniuk; és a finanszírozók, akik számon kérik a politikusok döntéseit. Arról nem is beszélve, hogy féltudású elit szükségszerűen csak féltudású politikai garnitúrát tud kitermelni.
Ennek megfelelően ahhoz, hogy elhiggyük, a mostani reformok valóban jobban át vannak gondolva és jobban lesznek végrehajtva, mint az elmúlt huszonöt év összes többi hasonló nekibuzdulása, vagy hogy kiutat jelentenek az elmúlt másfél évtized helyben járásából, azt is el kell hinnünk, hogy egykor Münchausen báró saját hajánál fogva rántotta ki magát a mocsárból.
A mostaninál lényegesen komolyabb tudással bíró elitre van szüksége hazánknak. Ennek létrehozása természetesen hosszú időbe telik majd, és egy egész generációnak jelenthet feladatot. Első lépésben tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem mi tudjuk a legjobban, hogyan kell demokráciát, piacgazdaságot, jogállamot és általában véve normális országot építeni.
Új utat találni, de nélkülük
Tanulnunk kell azoktól, akik előttünk járnak vagy egyszerűen ügyesebbek. A tanulás természetesen nem azonos a majmolással. Magunkat, a saját erősségeinket és hibáinkat is sokkal tisztábban kellene látnunk ahhoz, hogy valóban felhasználhassuk mindazt, amit másoktól el lehet sajátítani. Ez a jelenlegi magyar elitnek túl nagy feladat volt, az általuk kialakított tudás- és társadalommodell zsákutcának bizonyult.
Új utat kell találnunk, lehetőleg nélkülük. A nyolcvanas évek hamis tanulságaival meg nem fertőzött következő generációnak át kell lépnie a mai magyar eliten. Nem foglalkozhat az előbbi köldöknéző vitáival, és nem fogadhatja el középszerű idoljait, és el kell utasítania annak megannyi rossz kompromisszumát. Ehhez azonban új tanítómesterek is kellenek. Van már néhány itthon is, de nagyszámban egyelőre csak külföldön találni méltót. El kell menni, hogy megtanuljuk kívülről látni magunkat, hogy a nyolcvanas évek belterjes perspektívái és félig rágott módszerei ne determinálják a mi gondolkodási kereteinket is. Ezután azonban haza kell jönni, mert rengeteg a feladat. Azok pedig, akik már újra itthon vannak, keressék egymást, segítsék egymást, és ne féljenek kimondani, hogy a helyi (kis)király meztelen.
Így talán véget vethetünk a mai magyar elit siralmas országlásának.
* Publius álnéven – Publius Valerius Publicola római konzul emlékére – az Egyesült Államok alapító atyái (Hamilton, Madison és Jay) publikálták híres, a föderális állam kialakulását alapvetően meghatározó, alkotmánymagyarázó cikksorozatukat 1787-88-ban.
http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud070321/
A féltudású magyar elit
Publius Hungaricus*
2007. március 26., hétfő
Szlovénia a minap bevezette az eurót. Szlovákia egy főre jutó nemzeti összterméke – az elmúlt évek gazdasági növekedésének köszönhetően – meghaladta Magyarországét. Észtország, amely tizenhat éve még a dicsőséges Szovjetunió tagja volt, most a modern piacgazdaság egyik mintaországa és tanítómestere. A román IT-szektor a világon az egyik legdinamikusabb: több ezer helyi vállalkozásból áll, és a román termékeket a világ legjobbjai közt emlegetik.
És mi? Mi hogy állunk? Az eurótól fényévekre. Növekedésünk már öt éve az egyik legrosszabb a régióban. Tanítani viszont legalább tanítanak minket: a világ vezető gazdaságkutatói és elemzői közt nincs sok vita arról, hogy kevés fejlődő ország gazdaságpolitikája volt olyan ostoba (nem elhibázott, nem téves, hanem os-to-ba), mint hazánké. És ha kényszerítenének se tudnék olyan jelentős szektort mondani, amelyben valóban világszínvonalúak vagyunk.
Nem csak a gazdaság maradt le
A drámai lemaradás nem korlátozódik a gazdaságra, legfeljebb ott vehető legkönnyebben észre. Mi a helyzet például a külpolitikával, azzal a területtel, amiben az elmúlt tizenöt évben talán a legtöbb lehetőséget kaptuk? A régiónk feletti keleti befolyás egyik napról a másikra szétesett, a nagy birodalom helyett egy teljesen szétzilált, külpolitikailag egyelőre súlytalan szomszédot kaptunk. A Balkánt domináló délszláv középhatalom sok kicsi, kivérzett államra esett szét. A nálunk másfélszer nagyobb és lényegesen nagyobb presztízsű Csehszlovákia helyett pedig a kis Szlovákia lett északi szomszédunk. Közben odafigyeltek ránk: éltanulónak tekintettek minket, a kis Nyugat voltunk, itt, Keleten.
Mit értünk el e kegyelmi állapotban? Talán az EU-tagságot? Hat év Meciar ellenére Szlovákia akkor lett EU tag, amikor mi, Romániának huszonöt év Ceausescu és nyolc év Iliescu után éppen három évvel kellett többet várnia. Ehhez az eredményhez nem kellett magyar külpolitika. Milyen számottevő érdekünket sikerült érvényesítenünk bárki más érdekeivel szemben? Gyakorlatilag semmilyet. A Dunát elterelték a szlovákok, a régió gazdasági és kulturális központja sokkal inkább Bécs vagy Prága, mint Budapest, a határon túli magyarok pedig legfeljebb azokat a jogokat kapták meg, amiket kiharcoltak maguknak.
Talán azért maradtunk le a fenti területeken, mert társadalmi bajaink gyógyítása foglalta le figyelmünket és erőforrásainkat? No, az biztosan nem. 1990 óta a népességfogyás felgyorsult, a társadalmi tőke szintje tovább csökkent, a cigány fiatalok iskolázottsága és foglalkoztatottsága drámaian zuhant, a korrupció növekedését mindannyian érzékeljük, a férfiak születéskor várható élettartama a legalacsonyabb az egész EU-ban, a magyar magaskultúra haldoklik, a funkcionális analfabétizmus megdöbbentő szintet ért el. Ráadásul egyik esetben sem jutottunk el még csak az okok feltárásáig sem.
1990-ben még a legígéretesebb ország voltunk az Elbától keletre. A világ elsősorban tőlünk várta, hogy példát mutassunk a többi átalakuló országnak. Hogy lehetett ennyire elrontani mindent? Hogy nem tudtuk megőrizni és kihasználni a lépéselőnyünket? Nem az akarat hiányzott. Minden rendű és rangú ember azt kívánja, hogy hazája gazdag, befolyásos és erős legyen. Ha nem hazaszeretetből, akkor önérdekből. Hisz mégiscsak jobb egy nagy szemétdombon kakasnak lenni, mint egy kicsin. Nem, nem akaratból volt kevés, hanem a képességből. Abból viszont ijesztő mértékben.
A szélsőségesen elitvezérelt ország
Az országot nemcsak, sőt sokszor nem elsősorban a politikusai vezetik, hanem az üzleti, az egyetemi, a tudományos, a kulturális élet meghatározó személyiségei is. Őket együtt elitnek szokás hívni. Hazánk pedig szélsőségesen elitvezérelt ország.
Nem is lehet más. Minden témába vágó felmérés azt mutatja, hogy nálunk nem működnek azok a kis közösségek, amelyek szűrnék a nagy intézményeknek az egyénre gyakorolt hatalmát és befolyását. Ez persze nem meglepő: a szabadság legfontosabb bástyáját jelentő helyi kisközösségeket fizikailag verték szét, semmisítették meg 1944 és 1961 között, utána majd harminc évig lehetetlenné tették újak születését. Ráadásul nemcsak ezt örököltük, hanem megannyi monopóliumot – ha úgy tetszik, megannyi pici diktatúrát – az élet számos területén.
Elektromos áram, telefon, ADSL-bekötés, kereskedelmi tévé, bevásárlóközpont: tényleg van választási lehetőség? A monopólium az egyénnel szemben: eleve eldöntött ütközet. Ezért aztán a magyar társadalom többsége, teljesen érthetően, az ellenállás helyett az alkalmazkodást választotta és választja máig.
Azt pedig, hogy mihez alkalmazkodunk, a nagy rendszereket közvetlenül (beosztásukon, vagyonukon keresztül) vagy közvetve (tekintélyükön, befolyásukon keresztül) a vezető emberek határozzák meg. Azaz elit. Ennek értelmében, ha az ország komoly bajban van – és kétség ne legyen, éppen abban van –, arról elsősorban az elit tehet. Egyszerűbben: a fejétől bűzlik a hal. A mi halunk feje pedig rettentő büdös, mert még 1981-ből való.
A tudatlanságból a féltudásba: a mai magyar elit tanulóévei
1981. Mágikus évszám. Ekkor kezdődtek a „nagy reformok”, amelyekkel az ország technokratái, értelmiségiei és vállalkozói a kommunista rendszer adta kereteken belül próbálták hazánkat a Nyugathoz közelíteni. Beléptünk az IMF-be és a Világbankba, engedélyezték az évenkénti nyugati utazást (azért nem mindenkinek), és korlátozott teret adtak a magántulajdon bizonyos formáinak. Az évtized közepe felé bevezették többek közt a kétszintű bankrendszert, a személyi jövedelemadót és később a „kiprivatizálásoknak” keretet adó társasági törvényt. A magyar tudósok, kutatók és értelmiségiek olvashattak néhány tiltott „kapitalista” könyvet, és néha elutazhattak fejlett országokba is.
A reformok bizonyos értelemben sikeresek voltak. A géemkázók úgy érezték, hogy végre magánvállalkozást csinálnak; a professzorok úgy, hogy végre bekapcsolódtak a nemzetközi vérkeringésbe; a közigazgatásba belépő technokraták meg úgy, hogy végre nem a marxizmus dogmáiból kell kiindulniuk, hanem a józan eszüket is használhatják. A hetvenes évek biszkubélai sötétségéhez vagy a többi kommunista országhoz képest szinte nyugatiak lettünk.
De csak ezekhez képest. A nyolcvanas években Magyarországon nem piacgazdaság és nem jogállam épült, így az ország sem a Nyugathoz közeledett, hanem az akkori Keletről húzta le az utolsó bőrt. A gmk-k nagy része például csak azért tudott talpon maradni, mert tevékenységeik ellátásához állami vállalatok eszközeit használták – ingyen. A gmk-k többsége nem klasszikus vállalkozás, hanem egyfajta üzleti élősködő volt.
Valóban volt kétszintű bankrendszerünk, de egyáltalán nem úgy működött, ahogyan egy piacgazdaságban szokott, hisz alig tíz év alatt belül kétszer kellett állami beavatkozással megmenteni az összeomlástól. A társasági törvény tényleg lehetőséget adott a privatizációra, de annak folyamata mindenre emlékeztetett, csak jogállami keretekre nem. A magyar társadalomtudós is tanult valamit a nyugati könyvekből, utakból, konferenciákból, de ettől gondolkodását változatlanul a hosszú évtizedek alatt beleivódott didaktikus, mechanikus, determinisztikus világkép határozta meg.
Furcsa kettőség jellemezte ezt az időszakot: a szovjet barakk perspektívájából a normális, nyugati berendezkedés kialakulásának illúzióját adta, a normálisabb világból tekintve viszont jól látszott, hogy ízig-vérig szocializmus volt.
Nem kellettek a hazatérő emigránsok
A jelenlegi magyar elit meghatározó része a nyolcvanas években szerezte legfontosabb tapasztalatait a nyugati típusú berendezkedésről. Ekkor láttak, hallottak először piacgazdaságról, üzletről és demokráciáról, arról, hogy hogyan is kellene egy normális országnak működnie. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem tanultak volna azóta olyan keveset, ha nem a nyolcvanas évek tapasztalatai alapján próbálnák irányítani az országot ma is.
Ez persze részben a korukkal magyarázható. Az akkor 25-40 éves korosztály mára lényegesen idősebb és ezzel párhuzamosan kevésbé nyitott lett. Legalább ilyen fontos azonban az a tény, hogy az akkor szerzett tudásukat máig relevánsnak érzik. Nem véletlen, hogy az összes többi posztkommunista országgal ellentétben, hazánkban egyetlen hazatérő emigráns sem tudott számottevő hatást elérni, vagy befolyást szerezni (kivéve természetesen Soros Györgyöt, aki egyszerűen megvásárolta). A magyar elit nem volt nyitott a körön kívülről érkező külföldi tapasztalatra, mert úgy érezte, hogy a nyolcvanas években megtanultaknak köszönhetően már tudja, mit és hogyan kell csinálni.
Nem mindenütt volt ez így, a legkevésbé Észtországban. Az észtek a kilencvenes évek elején vettek egy nagy levegőt, és kimondták, hogy nem fogadnak el semmit az előző évtizedek „igazságaiból”. A nyugaton élő emigráns észteket hazahívták, megannyi skandináv, német és amerikai intézménnyel indítottak csereprogramokat, a vezető vállalatok és állami intézmények élére szemtelenül fiatal embereket neveztek ki.
E másfél millió lakosú kis ország önbizalma odáig terjedt, hogy valódi versenyhelyzetet teremtettek a legtöbb iparágukban, mondván, hogy az észt vállalkozók is akkor erősödnek meg, ha versenyeznek. Láss csodát, az elmúlt évtizedben Észtország a kelet-közép-európai régió legdinamikusabb országa volt, a magyar gazdaságnál átlagosan közel kétszer (!) gyorsabban növekedett. Az észtek, akik tizenöt éve nem szégyelltek tanulni másoktól, mára tanítómesterekké lettek, akikhez szerte a világból járnak tanulni, ellesni a trükköt.
A féltudás tort ül: a velünk élő nyolcvanas évek
Nálunk nyilvánvalóan minden máshogyan történt. Valahogy derogált tovább tanulni. Vegyük például a közgazdaságtan kérdését, hiszen ez mindenkit közvetlenül, mondhatni húsba vágóan érint. A nyolcvanas-kilencvenes években axiómaként kezeltük, hogy Kelet-Közép-Európában egyedülállóan, nemzetközi szintű szakembereink vannak e területen. Miért is lett volna máshogy, hiszen a régióban elsőként, 1982-ben beléptünk az IMF-be, és olyan legendák, mint Zseniálisfeketejános szárnyai alatt egy egész nemzedék tanulta meg, hogy mi az a nyugati közgazdaságtan (volt közöttük olyan, aki még angolul is tudott!)?
Eltelt tizenöt év, és ez a fantasztikus gárda, ezek a világszínvonalú szakemberek egy szóval sem mondták, hogy valami nagyon-nagyon el van rontva. Volt egy-két megjegyzés hiányról, meg instabilitásról, de azt senki sem említette, hogy az egész magyar gazdaság rossz pályán lenne. Lehet, hogy nem tudták? Lehet, hogy tényleg el kellett menni a szakadék széléig, hogy lássák, közeledünk a mélység felé?
Tudom én, hogy részben azért nem szóltak, mert védték az éppen kormányon lévő barátaikat, de amikor azok ellenzékben voltak, akkor miért nem erről beszéltek? Miért a reptérprivatizációt vagy a Széchenyi-tervet támadták, miért nem az adórendszer vagy az egészségügy átalakításának elmaradását? Mert egyszerűen nem ismerték fel, hogy ezek ekkora problémát jelentenek. Nem ismerték fel, mert az az eszközrendszer és gondolkodási keret, amit még a nyolcvanas években alakítottak ki, csak ennyire volt elég.
A sort folytathatnánk a késő Kádár-kor hazai politikai műveltségénél megakadt riporterekkel, a marxizmus és bármilyen divatos nyugati elmélet sajátos katyvaszát tanító egyetemi professzorokkal, a nemzetközi szinten is értékelhető teljesítményre képtelen tudósokkal vagy a minden problémát huszonöt éve ugyanazokra az okokra visszavezető írókkal, költőkkel, filozófusokkal.
Miközben a közemberek a kilencvenes években óriási teret nyerő nagy külföldi cégeknél vagy azok talpon maradó hazai konkurenseinél elsajátították (mert el kellett sajátítsák) szakmájuk nemzetközi színvonalát, addig az elit döntő többségét semmi sem kényszeríttette hasonló fejlődésre. Itt nem csak a magukat mindenfajta önirónia nélkül „nagy generációnak” nevező kiöregedett polbeatfiúkról van szó. A jelenség éppen úgy tetten érhető a jelenlegi ötvenes és negyvenes korosztály megannyi tagjánál, akik megtehették, hogy a „Magyarországon ez máshogy van” gondolat jegyében az elmúlt tizenöt évben meg se próbálják ledolgozni a nyugati kollégáikkal szemben meglévő szakmai és intellektuális lemaradásukat.
A magyar elit tagjainak döntő többsége, bizony, konzerválta a nyolcvanas évek világát. Nem tények, hanem benyomások alapján formálnak véleményt; imádják a nagy ívű elképzeléseket, de képtelenek kidolgozni a részleteket hozzájuk; univerzálisan fogalmaznak, de szinte semmit sem ismernek a közvetlen környezetükön kívül; folyton terveket és programokat gyártanak, de soha nem sikerült valamit igazán jól megvalósítaniuk. Mind azt gondolják, hogy az, amit akkor, az aranykorban megtanultak, ma is elég.
Bizonyos értelemben, mintegy önbeteljesítő próféciaként, igazuk is van. Mivel a megfelelő pillanatban ők voltak helyzetben, ők tudtak vagyont, pozíciót és tekintélyt szerezni. Ma ők a Politikusok, az Írók, a Tévés Személyiségek, a Nagy Nevettetők, a Színészek, a Filozófusok, a Tudósok és a Szakértők. És dicsérik egymást megállás nélkül. Egymás szemében ők a világszínvonal. Ezek a pozíciók lehetővé teszik, hogy ideig-óráig még ők szabják meg a játékszabályokat, ezzel is meghosszabbítva saját hatalmukat. Ez a tudás ehhez tényleg elég volt.
Máshoz viszont nagyon is kevésnek bizonyult. Az eredmények magukért beszélnek. A magyar elit az elmúlt tizenöt évben eljátszotta az ország egyik ritka esélyét arra, hogy valami igazán nagyot alkosson. Előnyeink java részét elvesztettük, és beolvadtunk a közép-európai masszába. Mindenütt csak a nyolcvanas évek borzalmas középszerűsége.
Nincs egyetlen normális közéleti vita. Nincsenek a tényekhez ragaszkodó, bátor és következetes közszereplők és orgánumok. Nincs, aki rámutatna, hogy annyira azért mégsem egyediek a problémáink. Nincsenek gondolatok, amik a magyar határokon túl is izgalmasnak bizonyulnak. Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minőség, stílus és ízlés.
Na és?
Semmi garancia sincs arra, hogy mindez megváltozik. Argentína, amely a huszadik század elején még a világ tíz leggazdagabb országának egyike volt, száz éve nem tud szembe nézni a saját hanyatlásával. Az országot szétfeszítő társadalmi problémákról az argentin elit nem képes széles körben elfogadott diagnózist készíteni, hogy megoldási javaslatról ne is beszéljünk. A nyilvánvaló romlásnak fittyet hánynak, és a régi dicsőségbe kapaszkodva még mindig úgy viselkednek, mintha Buenos Aires lenne Latin-Amerika központja. Ezen az úton mi is elindultunk, és nem kell száz év, hogy teljesen lecsússzunk.
Aki azt gondolja, hogy ezt a problémánkat megoldhatja a politika, ne adj' Isten, egy kormány, az nem érti a krízis mélységét. Féltudású elittel a háta mögött még a világ legkiválóbb politikai garnitúrája sem tudna maradandót alkotni. Előbbiek ugyanis a szakértők, akik előkészítik a fontos döntéseket; a kommunikátorok, akik megalapozzák vagy megtorpedózzák azok társadalmi elfogadottságát; a vezetők, akiknek végre kell a kapcsolódó intézkedéseket hajtaniuk; és a finanszírozók, akik számon kérik a politikusok döntéseit. Arról nem is beszélve, hogy féltudású elit szükségszerűen csak féltudású politikai garnitúrát tud kitermelni.
Ennek megfelelően ahhoz, hogy elhiggyük, a mostani reformok valóban jobban át vannak gondolva és jobban lesznek végrehajtva, mint az elmúlt huszonöt év összes többi hasonló nekibuzdulása, vagy hogy kiutat jelentenek az elmúlt másfél évtized helyben járásából, azt is el kell hinnünk, hogy egykor Münchausen báró saját hajánál fogva rántotta ki magát a mocsárból.
A mostaninál lényegesen komolyabb tudással bíró elitre van szüksége hazánknak. Ennek létrehozása természetesen hosszú időbe telik majd, és egy egész generációnak jelenthet feladatot. Első lépésben tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem mi tudjuk a legjobban, hogyan kell demokráciát, piacgazdaságot, jogállamot és általában véve normális országot építeni.
Új utat találni, de nélkülük
Tanulnunk kell azoktól, akik előttünk járnak vagy egyszerűen ügyesebbek. A tanulás természetesen nem azonos a majmolással. Magunkat, a saját erősségeinket és hibáinkat is sokkal tisztábban kellene látnunk ahhoz, hogy valóban felhasználhassuk mindazt, amit másoktól el lehet sajátítani. Ez a jelenlegi magyar elitnek túl nagy feladat volt, az általuk kialakított tudás- és társadalommodell zsákutcának bizonyult.
Új utat kell találnunk, lehetőleg nélkülük. A nyolcvanas évek hamis tanulságaival meg nem fertőzött következő generációnak át kell lépnie a mai magyar eliten. Nem foglalkozhat az előbbi köldöknéző vitáival, és nem fogadhatja el középszerű idoljait, és el kell utasítania annak megannyi rossz kompromisszumát. Ehhez azonban új tanítómesterek is kellenek. Van már néhány itthon is, de nagyszámban egyelőre csak külföldön találni méltót. El kell menni, hogy megtanuljuk kívülről látni magunkat, hogy a nyolcvanas évek belterjes perspektívái és félig rágott módszerei ne determinálják a mi gondolkodási kereteinket is. Ezután azonban haza kell jönni, mert rengeteg a feladat. Azok pedig, akik már újra itthon vannak, keressék egymást, segítsék egymást, és ne féljenek kimondani, hogy a helyi (kis)király meztelen.
Így talán véget vethetünk a mai magyar elit siralmas országlásának.
* Publius álnéven – Publius Valerius Publicola római konzul emlékére – az Egyesült Államok alapító atyái (Hamilton, Madison és Jay) publikálták híres, a föderális állam kialakulását alapvetően meghatározó, alkotmánymagyarázó cikksorozatukat 1787-88-ban.
2007. március 25., vasárnap
Emerson
Tegnap este elfogott az erzes, hogy mennyire hianyzik az otthoni bulik utani hajnali hazasetalas. Imadom a kora reggelt, a szurkulet frissesseget (kivetel, ha nem hazafele tartva er, hanem fel kellene kelni az agybol), setalni a koruton, vagy a Margit hidon at. Ahogy az elso villamosok robaja megtori a kiurult varos csendjet. (bar azt hiszem az uj sargak mar csak sietve szuszognak a sineken) Hianyoznak a megszokott terek, megallok: az egesz szecesszios-eklektikus dunaparti baratsagos kisvarosi milio.
Aztan ma reggel megtapasztalhattam a brooklyni kora reggelt (nem lettem tole boldogabb), hiszen hajnalban kellett kelnem, hogy a chinatown-ba metrozva elerjem a legkorabbi bostoni china bust. Nagyon olcson lehet igy utazni pl a retur jegy csupan 30 dolarba kerult, mig a vonatert elkertek volna 100-at is.
Ugyhogy a vonat utan ujabb "magyarorszagi" kozlekedesi eszkoz demisztifikalodott szamomra. Amerikat eddig csak autobol ismertem, Otthont meg buszbol, vonatrol. Felcserelodnek a terek, a latvany, de a hang es az erzes ugyan az. Szerelmesfilmet idezve: ha becsukom a szemem, mintha a soksok gyermekkori belfoldi turak egyiken lennek - a jo oreg Ikaruson ulve / vagy eppen ujabb nihilhetre tartanek Nyiregyhazara es elvezem, hogy sut be a nap az ablakon, mikozben Manccsal probalom taplalni magam. Ha kinyitom, akkor meg Mekdonalciaban talalom magam.
Szoval kozel 4 ora buszozas utan megerkeztem egynapos kiruccanasom uticeljaba, Bostonba, hogy reszt vegyek az Emerson College nyilt napjan.
Mar elsore pillantasra megtetszett ez az os-amerikai varos - a new yorki art deco tomenybol feludules egy kis XVIII. szazad. foleg ugy, hogy igazi diakvaroskent (Harvard, MIT) tele van fiatalokkal. Persze NYC sem oregekotthona, de Bostonban, mivel minden kisebb merteku, mindez sokkal koncentraltabban van jelen. legalabbis ez az elso benyomas.
csak ne lenne ilyen hideg. kezdek parazni, hogy tul fazos lettem, mert az amugy szep, napos 8 C fokban mindenki felszabadultan setalt marmar rovidujjuban, en meg a sapkas-salas kombinacioban ugy tuntem koztuk, mintha most erkeztem volna floridabol.
nem sok idom volt varost nezni, csupan egy rovid setara futotta, mert jottem is este vissza. de mindenkeppen visszanezek meg par napra - ha mar melegebb lesz. :)
Ebedidoben gondoltam egyet, hogy a helyi varosligetben teszek egy gyors latogatast: (a Central Park ota valahogy vonzodom a parkokhoz - vagy ez az orogedes gyanus jele? :) ) meglepon tapasztaltam, hogy politikai gyulesbe csoppentem. Korulottem satrak, tele szoroanyagokkal, konyvekkel, es oriasbetus plakatokkal - a podiumon valaki hevesen gesztikulalva adja elo nemtetszeset az iraki haboruval kapcsolatban. Kommunista gyulesbe csoppentem.
Ezek az amerikai komcsik tiszta `68-as hangulatot varazsoltak a tisztasra. Minden karakter megtalalhato volt itt. (amerikaiak amugy is nagyon jok a karakterekben) Lelkes aktivistak, instant hippik, alteros szulok es nagyszulok, mikrofonfrizuras fekete aktivistak, gitaros bodulatmuveszek, rasztas anarchistak. Pultokon Trockij, Marx, Lenin (igen sok Lenin), Kommunista kialtvany spanyolul, Chavez-t istenito anyagok, amerikai munkasmozgalmi konyvek.
Be is szereztem par ingyenesnek latszo brossurat.
Vicces volt, hogy fekete szovet-sznob kabatomban es Emersonos elitegyetemista anyagokkal a kezemben nem nagyon illettem a tarsasagba, s inkabb kezeltek gyanus ellenforradalmarkent a derek amerikai vorosok, mintsem egy szocializmust valoban tapasztalt (komoly 7 even keresztul :) ) szakertot. :) Az egyik ficko mellettem meglehetos bizonytalansaggal felhozta a franfurti iskolat (felcsillano szem), de a kedves aktivista lanynak fogggalma sem volt kikrol beszel(ne)(de megtudtam tole, hogy Sztalin rossz ember volt, nem ugy mint ok akik jok), ugyhogy megilletodve tovabb odalogtam a Tegla cimu filmben latott aranykupolaju templom fele.
Emerson College olyan volt, mint amire szamitani lehetett. Luxus, luxus - hihetetlen felszerelesek, laborok, korulmenyek. Ami viszont meglepoen erdekes, hogy mennyire fejlesztes, kreativitas kozpontu az oktatas. new media ezerrel. (pl kulon szigete van a sulinak a second life-ban, bar ez nem kifejezetten az oktatas szintjet emelo tenyezo, de a nyitottsagot azert jol jelzi)
neztunk vizsgafilm reszleteket is, amiktol azert nem voltam teljesn elajulva. Ahogy OLJ meselte korabban: technikailag nagyon profi, de nem valami tartalmas munkakat lattam. De voltak legalabb erdekes probalkozasok, kezdemenyezesek. Draga noverkem jelenlegi vilagaba nyertem peldaul betekintest, mert az egyik filmet egy indonez diaklany forgatta a hazatereserol. (mondjuk biztos haborgott volna Noverke, mert a holgyet vagy 3 szolgalo varta mar az ajtoban, s hatul 4-et tisztogattak a luxus merciket a garazsban.)
Elveztem, hogy par orat visszaterhettem az egyetemista kozegbe, bar ez azert teljesen mas mint amit otthon megszoktam. Meglatjuk mi lesz ebbol.
ui: megkaptam a hosszabbitast! maradhatok szeptember 7-ig. ugyhogy aki szeretne jonni, mostmar biztos, hogy megteheti!
Aztan ma reggel megtapasztalhattam a brooklyni kora reggelt (nem lettem tole boldogabb), hiszen hajnalban kellett kelnem, hogy a chinatown-ba metrozva elerjem a legkorabbi bostoni china bust. Nagyon olcson lehet igy utazni pl a retur jegy csupan 30 dolarba kerult, mig a vonatert elkertek volna 100-at is.
Ugyhogy a vonat utan ujabb "magyarorszagi" kozlekedesi eszkoz demisztifikalodott szamomra. Amerikat eddig csak autobol ismertem, Otthont meg buszbol, vonatrol. Felcserelodnek a terek, a latvany, de a hang es az erzes ugyan az. Szerelmesfilmet idezve: ha becsukom a szemem, mintha a soksok gyermekkori belfoldi turak egyiken lennek - a jo oreg Ikaruson ulve / vagy eppen ujabb nihilhetre tartanek Nyiregyhazara es elvezem, hogy sut be a nap az ablakon, mikozben Manccsal probalom taplalni magam. Ha kinyitom, akkor meg Mekdonalciaban talalom magam.
Szoval kozel 4 ora buszozas utan megerkeztem egynapos kiruccanasom uticeljaba, Bostonba, hogy reszt vegyek az Emerson College nyilt napjan.
Mar elsore pillantasra megtetszett ez az os-amerikai varos - a new yorki art deco tomenybol feludules egy kis XVIII. szazad. foleg ugy, hogy igazi diakvaroskent (Harvard, MIT) tele van fiatalokkal. Persze NYC sem oregekotthona, de Bostonban, mivel minden kisebb merteku, mindez sokkal koncentraltabban van jelen. legalabbis ez az elso benyomas.
csak ne lenne ilyen hideg. kezdek parazni, hogy tul fazos lettem, mert az amugy szep, napos 8 C fokban mindenki felszabadultan setalt marmar rovidujjuban, en meg a sapkas-salas kombinacioban ugy tuntem koztuk, mintha most erkeztem volna floridabol.
nem sok idom volt varost nezni, csupan egy rovid setara futotta, mert jottem is este vissza. de mindenkeppen visszanezek meg par napra - ha mar melegebb lesz. :)
Ebedidoben gondoltam egyet, hogy a helyi varosligetben teszek egy gyors latogatast: (a Central Park ota valahogy vonzodom a parkokhoz - vagy ez az orogedes gyanus jele? :) ) meglepon tapasztaltam, hogy politikai gyulesbe csoppentem. Korulottem satrak, tele szoroanyagokkal, konyvekkel, es oriasbetus plakatokkal - a podiumon valaki hevesen gesztikulalva adja elo nemtetszeset az iraki haboruval kapcsolatban. Kommunista gyulesbe csoppentem.
Ezek az amerikai komcsik tiszta `68-as hangulatot varazsoltak a tisztasra. Minden karakter megtalalhato volt itt. (amerikaiak amugy is nagyon jok a karakterekben) Lelkes aktivistak, instant hippik, alteros szulok es nagyszulok, mikrofonfrizuras fekete aktivistak, gitaros bodulatmuveszek, rasztas anarchistak. Pultokon Trockij, Marx, Lenin (igen sok Lenin), Kommunista kialtvany spanyolul, Chavez-t istenito anyagok, amerikai munkasmozgalmi konyvek.
Be is szereztem par ingyenesnek latszo brossurat.
Vicces volt, hogy fekete szovet-sznob kabatomban es Emersonos elitegyetemista anyagokkal a kezemben nem nagyon illettem a tarsasagba, s inkabb kezeltek gyanus ellenforradalmarkent a derek amerikai vorosok, mintsem egy szocializmust valoban tapasztalt (komoly 7 even keresztul :) ) szakertot. :) Az egyik ficko mellettem meglehetos bizonytalansaggal felhozta a franfurti iskolat (felcsillano szem), de a kedves aktivista lanynak fogggalma sem volt kikrol beszel(ne)(de megtudtam tole, hogy Sztalin rossz ember volt, nem ugy mint ok akik jok), ugyhogy megilletodve tovabb odalogtam a Tegla cimu filmben latott aranykupolaju templom fele.
Emerson College olyan volt, mint amire szamitani lehetett. Luxus, luxus - hihetetlen felszerelesek, laborok, korulmenyek. Ami viszont meglepoen erdekes, hogy mennyire fejlesztes, kreativitas kozpontu az oktatas. new media ezerrel. (pl kulon szigete van a sulinak a second life-ban, bar ez nem kifejezetten az oktatas szintjet emelo tenyezo, de a nyitottsagot azert jol jelzi)
neztunk vizsgafilm reszleteket is, amiktol azert nem voltam teljesn elajulva. Ahogy OLJ meselte korabban: technikailag nagyon profi, de nem valami tartalmas munkakat lattam. De voltak legalabb erdekes probalkozasok, kezdemenyezesek. Draga noverkem jelenlegi vilagaba nyertem peldaul betekintest, mert az egyik filmet egy indonez diaklany forgatta a hazatereserol. (mondjuk biztos haborgott volna Noverke, mert a holgyet vagy 3 szolgalo varta mar az ajtoban, s hatul 4-et tisztogattak a luxus merciket a garazsban.)
Elveztem, hogy par orat visszaterhettem az egyetemista kozegbe, bar ez azert teljesen mas mint amit otthon megszoktam. Meglatjuk mi lesz ebbol.
ui: megkaptam a hosszabbitast! maradhatok szeptember 7-ig. ugyhogy aki szeretne jonni, mostmar biztos, hogy megteheti!
2007. március 15., csütörtök
marcius 15
ennyit errol:
Tüntetők verekedtek össze egymással
Blaha Lujza tér: Láthatóan ittas tüntetők összevitatkoztak azon, hogy felgyújtsanak-e még egy szemeteskukát. A szóváltás elfajult, a vitatkozók vasrudakkal estek egymásnak. Az egyik verekedő sérüléseit az időközben kihívott mentők látták el. (MTI)
Tüntetők verekedtek össze egymással
Blaha Lujza tér: Láthatóan ittas tüntetők összevitatkoztak azon, hogy felgyújtsanak-e még egy szemeteskukát. A szóváltás elfajult, a vitatkozók vasrudakkal estek egymásnak. Az egyik verekedő sérüléseit az időközben kihívott mentők látták el. (MTI)
2007. március 14., szerda
metszopontok
Multkor a lakotarsammal beszelgettunk egy erdekeset (szokasos nagy temak), hogy mi a sors stb. En ugy irtam le mint egy massza, mely korulvesz, mely a kornyezeted es amiben mozogsz, vagy kapalodzol. Toled fugg, hogy milyen mozdulatokat teszel, illetve a veletlenen, hogy merre jutsz. ( eleg liberalis allaspont) Mig a lakotars az eleve elrendeltetett, cernafonalra emlekezteto sors letezeset bizonygatta. A massza kep termeszetesen hamis, bar nekem tetszik. De a cernaban sem hiszek, hiszen maga a tortenelem (ha van egyaltalan ilyen fogalom) sem linearis tortenesek sora. Hogy a klasszikustol idezzek: parhuzamos tortenetek futnak, kapcsolodnak egybe. Mindenesetre mindketten megallapitottunk egy fontosat (barmennyire is blodlinek hathat), hogy az a sorsod, melyet a nap minden masodperceben csinalsz. Ebben benne van a "becsuld meg az elet minden masodpercet" cimu hatbaveregetes is, de egyszerre ott figyel a soksok apronak tuno donteshelyzetre rarakodo felelosseg-feszultseg.
Minap is megkaptam a regi hirleveleket a CSR (szakdogatemam) vilagabol es igy szinte nap mint nap kerdojelezodik meg az a par honapos dontesem, hogy ujra filmkozelben szeretnek lenni. Nem mintha nagy lenne a kisertes, mivel a CSR valahogy sosem izgatott annyira mint a filmes vilag, de benne lenni egy kozegben par evig, foleg latni ennek a vilagnak a szuleteset (akarom mondani, hogy par eve meg szinte senki nem tudta mi ez a CSR most meg minden uzleti forum errol beszel)es kilepni belole mikor epp viragzasnak indul - hat nem mindig tunik bolcs dontesnek. Viszont azt is tudom, ha nem elnyomnam a filmes vagyakat az megjobban frusztralna. De szerintem a diakszervezet is hianyzik. Alkotokent mozogni ebben a kozegben, ambicokat kiotleni es megprobalni megvalositani azokat. Persze ezt hoztam magammal es itt is probalok krealni minden felet, de otthon ugye minden otthonosabb. Pl marha idegesito volt lemaradni a filmszemlerol es mar elore rossz erzes a kovetkezo Sziget fellepoinek nevsorat olvasgatni... Illetve most latom, hogy ugyanugy ahogy a Gluglut kihagytam par eve, most ujra lemaradok egy Zamardiban rendezendo elektronikus fesztivalrol... Persze itt majd lesz mas, es uj. lehet hogy konzervativ kezdek lenni, vagy csak tul sok ez a valtozas egyszerre? Persze a helyzet nem dramai, csak jo egy kicsit panaszkodni a blogon keresztul. :):):)
Amugy barmira ideges vagyok, mert a pampogo fonokasszony bejelentette, hogy az eddig heti 2 napot dolgozo munkatarsnak a husveti orias forgalom elott tobb munkat akar adni, hogy o is jol betanulja a kiszolgalas phd-t kivano minden fortelyat, ezaltal megfelezte a heti oriam szamat. Nem tul tisztesseges. Finoman fogalmazva, foleg ugy, hogy eddig sem kerestem vilagrengeto osszegeket. Bar szerencsere tettem felre penzt, igy rovidtavon anyagi csod nem fenyeget, de azert kurva bosszanto, hogy az amugy sem magas fizetesem is zsugorodni latszik. ugyhogy ma, kihasznalva a szabadnapot szeduletes munkakeresesbe is kezdek.
Multkori postbol kifelejtettem, hogy egy regi tortenet vegere tettem pontot a mult het penteken. Meg Pesten, az amerikai uttol felbuzdulva, mint egy felkeszuleskeppen a fizikai munkara egy konyvesboltban dolgoztam ugy ket hetet. Az egyik munkatars mondta, hogy baromira var egy 300 cimu filmet, mely a gorog perzsa haboruk idejen jatszodik. Zavarba is hozott, mert fogalmam sem volt, hogy milyen filmrol beszel. Majd megnezve az imdb-n fellelheto adatokat engem is el kezdett erdekelni a produkcio, aminek amerikai premierje erdekes modon 1 nappal a tervezett hazautazasom utanra (marcius 9) volt esedekes. Szoval pont nem latom - morgolodtam. majd ugy adodott, hogy ugy nez ki meg szeptemberig itt esz a fene. szoval mar par honapja vartam ezt a filmet. meg ugy is, hogy a latvanyos bemutato (trailer) igazolta felelmeimet: nem "tortenelmi" filmmel lesz dolgunk, hanem az altalam annyira nem kedvelt fantasyval. De a latvany nem tunt rossznak. Meg amugy is a gorog mitoszok vilaga erdekes taptalaja lehet egy kortars-mitosz felepitesenek egy gorog kulturkorbe helyezett fantasynek - gondoltam.
Ugyhogy nagy izgalmakkal ultem be mult penteken eletem elso olyan amerikai mozijara, melyet a premier napjan sikerult megneznem. Baromi nagy sor volt a penztaraknal, de sikerult bejutni. (kesobb kiderult, hogy az elso hetvegen 71 millio dollart kaszalt a film, egybol visszahozva a 60 millios gyartasi koltseget)
A tortenet nem mas, mint a i.e. 480-as thermopulai-i csata tortenete, melyben 300 spartai vedte a szorost Leonidasz vezetesevel a tobbszoros tuleroben levo perzsakkal szembern. Vegul egy arulo megmutatta a perzsaknak a kerulo utat, akik igy be tudtak keriteni a gorogoket. Klasszikus tortenet - vilagtortenelem egyik leghiresebb utkozete, gyermekkorom nagy kedvence (marathon es szalamisz mellett termeszetesen).
A film vegulis nem okozott csalodast, pont azt hozta amt vartam tole (bar azert kicsit tobbet vartam...) . Nezheto mozi, bar semmi vizualis ujdonsagot nem tapasztaltam (pedig ugy reklamoztak, mint a tortenelmi filmek uj generaciojat). Klippekbol megismert effektek, matrixos lassitasok, szamitogepes jatekok igenyesebb introibol mar regota megszokott latvanyvilag es narracio.
A Sin City alkotojat, a nagyhiru kult-kepregenyes Frank Miller-t egy 60-as evekbeli kosztumos-kardozos 300 spartai film ihlette meg egy veres-szornyes 300 cimu fantasykepregeny rajzolasahoz. Kepei tenyleg izgalmasak, csak ugy ahogy a Sin Cityben, itt sem sikerult azt az esszencialis erot, mely a kepregeny kepkockaiban rejlik atfejteni a filmvaszonra. Mondjuk en ezt probalkozast sokkal jobban elveztem a Sin Citynel, mivel a patriota mondatok valahogy jobban illeszkedtek a szineszek szajaba, karakterehez, meg egy mitoszteremto filmbe belefernek a mitoszteremto gizdulasok is.
Persze nem veletlenul zabosak a filmre a magukat a perzsa birodalom orokoseinek tekinto Irani politikusok (es a haboru ellenes amerikai demokrata-kozeli ertelmiseg egy resze). Hisz a film erosen perzsa ellenes erzemeket taplal (amikor mindenki egy esetleges Iran elleni USA haboru lehetosegerol beszel), persze vicces lenne mondjuk a politikailag korrekt Egri csillagok is. Tehat bar kihallani nehol par aktualpolitikai agitszoveget a haboru mellett, de szerintem nem veszesen. meg a mufajhoz tartozik.
Vegredmenyben a mu tetszetosen megalkotott, de feluletes kepregenyfilm lett. Erezni rajta az uresseget. Mondjuk engem mindig hatarozoton idegesit, ha a dramaturg munkaja durvan az ember kepebe van nyomva. (mindent sutan tulmagyaraznak. pl hogy az amerikai fiatalok megertsek a gorog hadero titkat, a falanx mukodoset, a dramaturg bacsi betett nekunk egy kiseloadast, melyben Leonidasz kiraly az egyik csunya kulseju, de harcolni akaro spartainak elmagyarazza, hogy miert nem lehet a 301. a sorban - persze az elutasitasnak egyenes kovetkezmenye lesz az arulas.) Ami viszont zavaro volt, hogy a latvanyorgia kozepette elmaradnak a katarzis reszek. Utemezes nulla. Latvanyos reszek es beszedes reszek valtakoznak. Folynak az esemenyek (magyaran kulonfele kreaturak rohamozzak a 300 harcost - egy ido utan mar unalmas), omlik a ver (vicces, hogy ez is mennyire fake: igazan naturalista kepeket kapunk a kulonbozo hullakrol es serulesekrol, meg tocsog mindenki a verben, de pl amikor fejet nyesnek, a fej csupan levalik a nyakrol, es szep lassan esik le a porba, de mintha a nyaki utoerek nem leteznenek, a muver zuhatag elmarad - nem mintha hianyozna, csupan igy olyan ize lesz a filnek, mint a cukor es koffein mentes kolanak) de igazi ivet a filmnek nem sikerul felepiteni. Pedig szerelmi szal is van, meg fiu-apa viszony. Illetve hat kerem itt hosok halalat, onfelaldozasat kellene latnunk. DRAMAT ezerrel. Ehelyett vizualis bloff, muverparade marad,ures felhasznalasa egy zsenlialis kor hihetetlen gazdag vilaganak. Es ez szomoru. Amugy erdemes lenne egy osszehasonlito kritikat irni a Jet Li fele Hero-rol es a 300-rol. A kinai hagyomany es mitoszok vilaga milyen eros szellemi tartooszlopkent all a kinai komcsi agitprop karatefilm mogott, mig ez a nyugati kulura szellemi bazisabol merito MTV klippfilm mennyire kihasznalatlanul hagyja a multjat (talan nincs is tisztaban vele).
Meg egy szempont: nagy kedvencem volt tavaly az HBO altal horribilis penzekbol gyartott Roma cimu minisorozat. A Ceasar korat felevenito szappanopera irto erdekes koncepcioval jott, latott es gyozott (jo ez gyenge volt :) ). Az HBO, mint gazdag magancsatorna megteheti, hogy uttoro jellegu vallakozasokat tamogasson, es altalaban be is jon neki: pl a Romanal volt merszuk az alkotoknak kinyitni a tortenelemkonyvet, beleasni magukat a kulturtortenetbe, es szellemileg-vizualisan is erdekes filmet kesziteni. Celjuk volt, hogy az eddig megszokott tiszta szandalos filmekhez kepest, igyekeznek Roma kepet a sokkal realisabb, mostani 3. vilagi nagyvarosok kepehez hasonlova teremteni, es a falfirkaktol kezdve, a szlengig egy olyan kozeget teremteni a szappanopera tortenetnek, ami egesz egyszeruen belevarazsolja a nezot az i.e. elso szazadbeli romai kozelet kozepebe. Ceasar vilagaba. Az azota vetiteni kezdett 2. evadot HBO hianyaban meg nem lattam, de remelem tartani tudjak a szinvonalat. Igen, mert ehhez igeny es szinvonal kell. Szellemi. Nekik sikerult, a 300-nak csak modjaval.
300 trailer amiben minden erdekesebb latvanyos resz megtalalhato:
Rome elso evad trailer:
Rome uj evad promo filmje:
Minap is megkaptam a regi hirleveleket a CSR (szakdogatemam) vilagabol es igy szinte nap mint nap kerdojelezodik meg az a par honapos dontesem, hogy ujra filmkozelben szeretnek lenni. Nem mintha nagy lenne a kisertes, mivel a CSR valahogy sosem izgatott annyira mint a filmes vilag, de benne lenni egy kozegben par evig, foleg latni ennek a vilagnak a szuleteset (akarom mondani, hogy par eve meg szinte senki nem tudta mi ez a CSR most meg minden uzleti forum errol beszel)es kilepni belole mikor epp viragzasnak indul - hat nem mindig tunik bolcs dontesnek. Viszont azt is tudom, ha nem elnyomnam a filmes vagyakat az megjobban frusztralna. De szerintem a diakszervezet is hianyzik. Alkotokent mozogni ebben a kozegben, ambicokat kiotleni es megprobalni megvalositani azokat. Persze ezt hoztam magammal es itt is probalok krealni minden felet, de otthon ugye minden otthonosabb. Pl marha idegesito volt lemaradni a filmszemlerol es mar elore rossz erzes a kovetkezo Sziget fellepoinek nevsorat olvasgatni... Illetve most latom, hogy ugyanugy ahogy a Gluglut kihagytam par eve, most ujra lemaradok egy Zamardiban rendezendo elektronikus fesztivalrol... Persze itt majd lesz mas, es uj. lehet hogy konzervativ kezdek lenni, vagy csak tul sok ez a valtozas egyszerre? Persze a helyzet nem dramai, csak jo egy kicsit panaszkodni a blogon keresztul. :):):)
Amugy barmira ideges vagyok, mert a pampogo fonokasszony bejelentette, hogy az eddig heti 2 napot dolgozo munkatarsnak a husveti orias forgalom elott tobb munkat akar adni, hogy o is jol betanulja a kiszolgalas phd-t kivano minden fortelyat, ezaltal megfelezte a heti oriam szamat. Nem tul tisztesseges. Finoman fogalmazva, foleg ugy, hogy eddig sem kerestem vilagrengeto osszegeket. Bar szerencsere tettem felre penzt, igy rovidtavon anyagi csod nem fenyeget, de azert kurva bosszanto, hogy az amugy sem magas fizetesem is zsugorodni latszik. ugyhogy ma, kihasznalva a szabadnapot szeduletes munkakeresesbe is kezdek.
Multkori postbol kifelejtettem, hogy egy regi tortenet vegere tettem pontot a mult het penteken. Meg Pesten, az amerikai uttol felbuzdulva, mint egy felkeszuleskeppen a fizikai munkara egy konyvesboltban dolgoztam ugy ket hetet. Az egyik munkatars mondta, hogy baromira var egy 300 cimu filmet, mely a gorog perzsa haboruk idejen jatszodik. Zavarba is hozott, mert fogalmam sem volt, hogy milyen filmrol beszel. Majd megnezve az imdb-n fellelheto adatokat engem is el kezdett erdekelni a produkcio, aminek amerikai premierje erdekes modon 1 nappal a tervezett hazautazasom utanra (marcius 9) volt esedekes. Szoval pont nem latom - morgolodtam. majd ugy adodott, hogy ugy nez ki meg szeptemberig itt esz a fene. szoval mar par honapja vartam ezt a filmet. meg ugy is, hogy a latvanyos bemutato (trailer) igazolta felelmeimet: nem "tortenelmi" filmmel lesz dolgunk, hanem az altalam annyira nem kedvelt fantasyval. De a latvany nem tunt rossznak. Meg amugy is a gorog mitoszok vilaga erdekes taptalaja lehet egy kortars-mitosz felepitesenek egy gorog kulturkorbe helyezett fantasynek - gondoltam.
Ugyhogy nagy izgalmakkal ultem be mult penteken eletem elso olyan amerikai mozijara, melyet a premier napjan sikerult megneznem. Baromi nagy sor volt a penztaraknal, de sikerult bejutni. (kesobb kiderult, hogy az elso hetvegen 71 millio dollart kaszalt a film, egybol visszahozva a 60 millios gyartasi koltseget)
A tortenet nem mas, mint a i.e. 480-as thermopulai-i csata tortenete, melyben 300 spartai vedte a szorost Leonidasz vezetesevel a tobbszoros tuleroben levo perzsakkal szembern. Vegul egy arulo megmutatta a perzsaknak a kerulo utat, akik igy be tudtak keriteni a gorogoket. Klasszikus tortenet - vilagtortenelem egyik leghiresebb utkozete, gyermekkorom nagy kedvence (marathon es szalamisz mellett termeszetesen).
A film vegulis nem okozott csalodast, pont azt hozta amt vartam tole (bar azert kicsit tobbet vartam...) . Nezheto mozi, bar semmi vizualis ujdonsagot nem tapasztaltam (pedig ugy reklamoztak, mint a tortenelmi filmek uj generaciojat). Klippekbol megismert effektek, matrixos lassitasok, szamitogepes jatekok igenyesebb introibol mar regota megszokott latvanyvilag es narracio.
A Sin City alkotojat, a nagyhiru kult-kepregenyes Frank Miller-t egy 60-as evekbeli kosztumos-kardozos 300 spartai film ihlette meg egy veres-szornyes 300 cimu fantasykepregeny rajzolasahoz. Kepei tenyleg izgalmasak, csak ugy ahogy a Sin Cityben, itt sem sikerult azt az esszencialis erot, mely a kepregeny kepkockaiban rejlik atfejteni a filmvaszonra. Mondjuk en ezt probalkozast sokkal jobban elveztem a Sin Citynel, mivel a patriota mondatok valahogy jobban illeszkedtek a szineszek szajaba, karakterehez, meg egy mitoszteremto filmbe belefernek a mitoszteremto gizdulasok is.
Persze nem veletlenul zabosak a filmre a magukat a perzsa birodalom orokoseinek tekinto Irani politikusok (es a haboru ellenes amerikai demokrata-kozeli ertelmiseg egy resze). Hisz a film erosen perzsa ellenes erzemeket taplal (amikor mindenki egy esetleges Iran elleni USA haboru lehetosegerol beszel), persze vicces lenne mondjuk a politikailag korrekt Egri csillagok is. Tehat bar kihallani nehol par aktualpolitikai agitszoveget a haboru mellett, de szerintem nem veszesen. meg a mufajhoz tartozik.
Vegredmenyben a mu tetszetosen megalkotott, de feluletes kepregenyfilm lett. Erezni rajta az uresseget. Mondjuk engem mindig hatarozoton idegesit, ha a dramaturg munkaja durvan az ember kepebe van nyomva. (mindent sutan tulmagyaraznak. pl hogy az amerikai fiatalok megertsek a gorog hadero titkat, a falanx mukodoset, a dramaturg bacsi betett nekunk egy kiseloadast, melyben Leonidasz kiraly az egyik csunya kulseju, de harcolni akaro spartainak elmagyarazza, hogy miert nem lehet a 301. a sorban - persze az elutasitasnak egyenes kovetkezmenye lesz az arulas.) Ami viszont zavaro volt, hogy a latvanyorgia kozepette elmaradnak a katarzis reszek. Utemezes nulla. Latvanyos reszek es beszedes reszek valtakoznak. Folynak az esemenyek (magyaran kulonfele kreaturak rohamozzak a 300 harcost - egy ido utan mar unalmas), omlik a ver (vicces, hogy ez is mennyire fake: igazan naturalista kepeket kapunk a kulonbozo hullakrol es serulesekrol, meg tocsog mindenki a verben, de pl amikor fejet nyesnek, a fej csupan levalik a nyakrol, es szep lassan esik le a porba, de mintha a nyaki utoerek nem leteznenek, a muver zuhatag elmarad - nem mintha hianyozna, csupan igy olyan ize lesz a filnek, mint a cukor es koffein mentes kolanak) de igazi ivet a filmnek nem sikerul felepiteni. Pedig szerelmi szal is van, meg fiu-apa viszony. Illetve hat kerem itt hosok halalat, onfelaldozasat kellene latnunk. DRAMAT ezerrel. Ehelyett vizualis bloff, muverparade marad,ures felhasznalasa egy zsenlialis kor hihetetlen gazdag vilaganak. Es ez szomoru. Amugy erdemes lenne egy osszehasonlito kritikat irni a Jet Li fele Hero-rol es a 300-rol. A kinai hagyomany es mitoszok vilaga milyen eros szellemi tartooszlopkent all a kinai komcsi agitprop karatefilm mogott, mig ez a nyugati kulura szellemi bazisabol merito MTV klippfilm mennyire kihasznalatlanul hagyja a multjat (talan nincs is tisztaban vele).
Meg egy szempont: nagy kedvencem volt tavaly az HBO altal horribilis penzekbol gyartott Roma cimu minisorozat. A Ceasar korat felevenito szappanopera irto erdekes koncepcioval jott, latott es gyozott (jo ez gyenge volt :) ). Az HBO, mint gazdag magancsatorna megteheti, hogy uttoro jellegu vallakozasokat tamogasson, es altalaban be is jon neki: pl a Romanal volt merszuk az alkotoknak kinyitni a tortenelemkonyvet, beleasni magukat a kulturtortenetbe, es szellemileg-vizualisan is erdekes filmet kesziteni. Celjuk volt, hogy az eddig megszokott tiszta szandalos filmekhez kepest, igyekeznek Roma kepet a sokkal realisabb, mostani 3. vilagi nagyvarosok kepehez hasonlova teremteni, es a falfirkaktol kezdve, a szlengig egy olyan kozeget teremteni a szappanopera tortenetnek, ami egesz egyszeruen belevarazsolja a nezot az i.e. elso szazadbeli romai kozelet kozepebe. Ceasar vilagaba. Az azota vetiteni kezdett 2. evadot HBO hianyaban meg nem lattam, de remelem tartani tudjak a szinvonalat. Igen, mert ehhez igeny es szinvonal kell. Szellemi. Nekik sikerult, a 300-nak csak modjaval.
300 trailer amiben minden erdekesebb latvanyos resz megtalalhato:
Rome elso evad trailer:
Rome uj evad promo filmje:
2007. március 13., kedd
marciusra fel
Mostanaban egyre tobbszor merul fel, hogy tul sok idot toltok a neten. Munka utan e-mailt irok, hireket olvasok, meglatogatom a baratok blogjait. es ezzel ki is merul az esti program, hiaba new york city, vagy angol tanulas. a szorakozasrol mar nem is beszelve. valamit ki kene talalni.
ma elveztem a szabad hetfok nyugalmat - keson kelessel, hosszu csetelesekkel. ugy latszik, a hetfok mar csak ilyenek lesznek - az online kapcsolatok napjai. Este viszont, teljesen varatlanul, lakotarsunk meghivott minket az egyik koncertjere, Tortenetesen a Carnegie Hallba. John tudniillik utos, nem dobos, Nagyon jo fej arc - o is kulsoskent csoppent bele ebbe az ordenare new yorki masszaba, tekintve, hogy a south dakotabol szarmazik. meselte, hogy eveket jart logopedushoz, hogy levetkozze a megbelyegzo redneck akcentusat. Egesz jol sikerult neki. az egyik legnevesebb zeneakademian vegzett, vilaghiru tanarok tanitottak, s bar epp most a sulibol epp kikerultek, de jo allasba meg nem kerultek koteltancos eletet eli, megis pl jovo heten a Metropolitanben lesz koncertje, persze nem szolo, de azert egy ilyen intezmenyben a legkisebb szerep is nagy szo. (amugy Miklosa Erika nyomul egesz jo szerepekben - erdemes lenne megnezni) John amugy igazi szakbarbar. hihetetlen igenyesseggel, es szakmai tudassal muveli azt amit csinal, de figyelme masra nem igazan terjed ki. De elvezet vele beszelgetni a zenerol. Foleg ugy, hogy a mult nyaron ramjott, hogy meg kell ertenem a kortars komolyzenet es hirtelen felindulasbol elolvastam egy interjukotetet Ligeti Gyorgyrol (meg is halt azonnyomban...), szoval igazan erdekes muelvezeti szempontokat sikerult kicsikarni a lakotars uriembertol es en sem vallottam szegyent alulmuveltsegemmel. Amugy Ligetit itt nagyon zabaljak, Bartok fole helyezik, mint a XX. szazad egyik legnagyobb zeneszerzojet. Nem veletlenul a ma esti harom darab kozul az elso az o szerzemenye volt.
Kiderult, hogy ez az esemeny amugy valamifele utolso konzultaciok egyike volt, avagy nyilvanos foprobak egyike a professzionalis elet elott. A vilaghiru tanarok kommentaltak a diakok teljesitmenyet, csiszolgattak az eloadasmodot. Borzaszo erdekes volt latni, hallani, hogy ki mit erez fontosnak, kiemelendonek ezekben a konnyuzenere nevelt fuleknek gyakran teljesen idegen hangzasu darabokban.
vegre valami elvezet. mondja a sznobbik enem. de igaza van :)
John-rol amugy ezt irja a carnegie musorfuzete:
"John Ostrowski, Percussion
John Ostrowski has performed with the New York City Master Chorale, Orchestra of St. Luke’s, Northeastern Pennsylvania Philharmonic, Asian Artists and Concerts, School of American Ballet, and RedBull Artsehcro. He has appeared on the Chicago Symphony Orchestra’s Music NOW series, has twice participated in the Lucerne Festival Academy, and was a member of the Verbier Festival Orchestra for two years. In addition, he is a member of the Line C3 Percussion Group, has collaborated with recording artist Amy Grant and Brazilian composer-songwriter Arthur Kampela, and is the house percussionist at Libation restaurant and lounge. He holds a bachelor’s degree from Northwestern University and a master’s degree from The Juilliard School. As part of his fellowship program, John teaches in Queens at the Oliver Wendell Holmes School, IS 204."
Ugy latszik ez a hetvege a zenerol szolt: tegnap (vasarnap) a legendas Who koncertjen voltam a Nassau Collisseumban. Igazi ulos koncet volt, raadasul ezelott mindossze 3 szamot ismertem toluk (mondom: zenei alulmuveltseg), ugyhogy egyszerre volt az este igazi oromzene-elmeny illetve uj zenei tapasztalat, befogadas. Az alapfelallasbol elve maradt ket zenei orias, tul a hatvanon is elvezettel nyujtotta azt a lelkes kozonsegnek, amit elvartak tole. Ami nagyon tetszett, hogy mindezt a lelkesedes mellett kello ironiaval tettek - viccesen kommentalva a nagy slagereket es az elmult hatvanas eveket. Amerikaban mar tiz eve is fura (ujszeru) elmeny volt latni a 60-as evek lenyomatat. Most is a koncerten csomo nosztalgiazo akkori hippi jelent meg - rancosabban, oszebben, atalakulva.
Szombat este a szomszed nevtelen barban (melynek letezeserol csupan az itt lakok, vagy a bevatottak tudnak) kiallitasnyito volt, borleszk showal megspekelve. Volt meg egy agyontetovalt tuznyelo noci is, aki kesobb 20 centis szogeket kalapalt a fejebe. riaszto volt. olyan elmeny volt, mintha a 20. szazad elejen egy pesti vagy balkani lebujba csoppentem volna, vagy esetleg a wimari koztarsasag egyik bordelyaba. azon gondolkodtam, hogy ezek a partyk is mutatjak new yorknak ezt a fura hedonista eleterzeset. valahogy ekkor mindig az okori Romara asszocialok, az ottani orias kavalkadra es egzotikum habzsolasra. persze lehet hogy teljesen rossz helyen kapizsgalok es az itt toltott egy jeghideg honap alatt nem tudtam kelloen befogadni a ramzuditott new york feelinget, mindenesetre egy furcsa kulturmix erzese kezd kirajzolodni elottem new yorkal kapcsolatban. eloszor is van ez a 20-as harmincas evek aranykorszakabol itt maradt art deco eleterzes, ami a Fritz Lang fele Metropilisban megismert oriashazak es gazdagsag kombinacioja, na meg a jazz, es ennek a borleszk kulturanak a mostani ujra viragzasa a melyben. Ezen kivul, emelett a szelsoseges elvezethajhaszas kozben, baromira lepusztultnak is erzem ezt a teruletet. Szoval eleg csak az East Village-t nezni, vagy a lakohelyemet ezt az poszt indusztrialis east williamsburg-ot. mindenhol gyarak es raktarhazak, vasut, szemet, lakotelep. Punk hazaja, lepusztultsag harmoniaja. megis mas ez, gyokereiben mas, mint a kelet europai poszt szoci lerobbanas. nem otthonos a rohadas, de nem is olyan vonzoan termeszetes mint a benntszulotteknek. Az anti coporate gondolkodas es a szakadtsag kultusza jol megfer mind a luxusvilaggal, mind az elvezethajhasz egzotikaparadicsommal. Ezen kivul new york maga a kiforditott kelet europa. ugyanis hatalmas posztszoci kontingens allomasozik a varosban, orosz, lengyel varosreszek, illegalisok, stb. mexikoi mennyisegben vagyunk itt kerem szepen. multkor a sohoban kajaltunk egy random kivalasztott helyen, es oroszos korhely levest tettek elenk. A boltba tobb szerb, roman, orosz jar mint magyar. szoval ezek az ala new york vizioim egy honap utan, de van egy erzesem, hogy meg lesz egy par szin, arnyalat a kovetkezo par honapban, amit remelhetoleg megismerek ebbol a vilagfalubol.
a tobbi nap munkaval telt tobbnyire.
egyszer kaptam 10 dollar borravalot egy jol szitualt belgyogyasztol, aki 20 eve ugyanitt dolgozott, ugyanugy mint en,tehat egyetemistakent. talan en is jol szitualt belgyogyasz leszek? :):):)
illetve voltunk John masik erdekes koncertjen, mely Brooklyn egyik regi munkasnegyedeben (mely mara ultradivatos es rettentoen draga kornyek lett) egy szaz eves boxklubban. a koncertek kozott helyi amatorok boxoltak (eletemben eloszor lattam eloben boxmeccset), majd a ringbe a zeneszek szalltak be es nyomtak egy kis free jazzt, meg kortars komolyzenet.
elfaradtam. megyek aludni. legkozelebb irok meg a metrokrol is. mert erdekesek.
ma elveztem a szabad hetfok nyugalmat - keson kelessel, hosszu csetelesekkel. ugy latszik, a hetfok mar csak ilyenek lesznek - az online kapcsolatok napjai. Este viszont, teljesen varatlanul, lakotarsunk meghivott minket az egyik koncertjere, Tortenetesen a Carnegie Hallba. John tudniillik utos, nem dobos, Nagyon jo fej arc - o is kulsoskent csoppent bele ebbe az ordenare new yorki masszaba, tekintve, hogy a south dakotabol szarmazik. meselte, hogy eveket jart logopedushoz, hogy levetkozze a megbelyegzo redneck akcentusat. Egesz jol sikerult neki. az egyik legnevesebb zeneakademian vegzett, vilaghiru tanarok tanitottak, s bar epp most a sulibol epp kikerultek, de jo allasba meg nem kerultek koteltancos eletet eli, megis pl jovo heten a Metropolitanben lesz koncertje, persze nem szolo, de azert egy ilyen intezmenyben a legkisebb szerep is nagy szo. (amugy Miklosa Erika nyomul egesz jo szerepekben - erdemes lenne megnezni) John amugy igazi szakbarbar. hihetetlen igenyesseggel, es szakmai tudassal muveli azt amit csinal, de figyelme masra nem igazan terjed ki. De elvezet vele beszelgetni a zenerol. Foleg ugy, hogy a mult nyaron ramjott, hogy meg kell ertenem a kortars komolyzenet es hirtelen felindulasbol elolvastam egy interjukotetet Ligeti Gyorgyrol (meg is halt azonnyomban...), szoval igazan erdekes muelvezeti szempontokat sikerult kicsikarni a lakotars uriembertol es en sem vallottam szegyent alulmuveltsegemmel. Amugy Ligetit itt nagyon zabaljak, Bartok fole helyezik, mint a XX. szazad egyik legnagyobb zeneszerzojet. Nem veletlenul a ma esti harom darab kozul az elso az o szerzemenye volt.
Kiderult, hogy ez az esemeny amugy valamifele utolso konzultaciok egyike volt, avagy nyilvanos foprobak egyike a professzionalis elet elott. A vilaghiru tanarok kommentaltak a diakok teljesitmenyet, csiszolgattak az eloadasmodot. Borzaszo erdekes volt latni, hallani, hogy ki mit erez fontosnak, kiemelendonek ezekben a konnyuzenere nevelt fuleknek gyakran teljesen idegen hangzasu darabokban.
vegre valami elvezet. mondja a sznobbik enem. de igaza van :)
John-rol amugy ezt irja a carnegie musorfuzete:
"John Ostrowski, Percussion
John Ostrowski has performed with the New York City Master Chorale, Orchestra of St. Luke’s, Northeastern Pennsylvania Philharmonic, Asian Artists and Concerts, School of American Ballet, and RedBull Artsehcro. He has appeared on the Chicago Symphony Orchestra’s Music NOW series, has twice participated in the Lucerne Festival Academy, and was a member of the Verbier Festival Orchestra for two years. In addition, he is a member of the Line C3 Percussion Group, has collaborated with recording artist Amy Grant and Brazilian composer-songwriter Arthur Kampela, and is the house percussionist at Libation restaurant and lounge. He holds a bachelor’s degree from Northwestern University and a master’s degree from The Juilliard School. As part of his fellowship program, John teaches in Queens at the Oliver Wendell Holmes School, IS 204."
Ugy latszik ez a hetvege a zenerol szolt: tegnap (vasarnap) a legendas Who koncertjen voltam a Nassau Collisseumban. Igazi ulos koncet volt, raadasul ezelott mindossze 3 szamot ismertem toluk (mondom: zenei alulmuveltseg), ugyhogy egyszerre volt az este igazi oromzene-elmeny illetve uj zenei tapasztalat, befogadas. Az alapfelallasbol elve maradt ket zenei orias, tul a hatvanon is elvezettel nyujtotta azt a lelkes kozonsegnek, amit elvartak tole. Ami nagyon tetszett, hogy mindezt a lelkesedes mellett kello ironiaval tettek - viccesen kommentalva a nagy slagereket es az elmult hatvanas eveket. Amerikaban mar tiz eve is fura (ujszeru) elmeny volt latni a 60-as evek lenyomatat. Most is a koncerten csomo nosztalgiazo akkori hippi jelent meg - rancosabban, oszebben, atalakulva.
Szombat este a szomszed nevtelen barban (melynek letezeserol csupan az itt lakok, vagy a bevatottak tudnak) kiallitasnyito volt, borleszk showal megspekelve. Volt meg egy agyontetovalt tuznyelo noci is, aki kesobb 20 centis szogeket kalapalt a fejebe. riaszto volt. olyan elmeny volt, mintha a 20. szazad elejen egy pesti vagy balkani lebujba csoppentem volna, vagy esetleg a wimari koztarsasag egyik bordelyaba. azon gondolkodtam, hogy ezek a partyk is mutatjak new yorknak ezt a fura hedonista eleterzeset. valahogy ekkor mindig az okori Romara asszocialok, az ottani orias kavalkadra es egzotikum habzsolasra. persze lehet hogy teljesen rossz helyen kapizsgalok es az itt toltott egy jeghideg honap alatt nem tudtam kelloen befogadni a ramzuditott new york feelinget, mindenesetre egy furcsa kulturmix erzese kezd kirajzolodni elottem new yorkal kapcsolatban. eloszor is van ez a 20-as harmincas evek aranykorszakabol itt maradt art deco eleterzes, ami a Fritz Lang fele Metropilisban megismert oriashazak es gazdagsag kombinacioja, na meg a jazz, es ennek a borleszk kulturanak a mostani ujra viragzasa a melyben. Ezen kivul, emelett a szelsoseges elvezethajhaszas kozben, baromira lepusztultnak is erzem ezt a teruletet. Szoval eleg csak az East Village-t nezni, vagy a lakohelyemet ezt az poszt indusztrialis east williamsburg-ot. mindenhol gyarak es raktarhazak, vasut, szemet, lakotelep. Punk hazaja, lepusztultsag harmoniaja. megis mas ez, gyokereiben mas, mint a kelet europai poszt szoci lerobbanas. nem otthonos a rohadas, de nem is olyan vonzoan termeszetes mint a benntszulotteknek. Az anti coporate gondolkodas es a szakadtsag kultusza jol megfer mind a luxusvilaggal, mind az elvezethajhasz egzotikaparadicsommal. Ezen kivul new york maga a kiforditott kelet europa. ugyanis hatalmas posztszoci kontingens allomasozik a varosban, orosz, lengyel varosreszek, illegalisok, stb. mexikoi mennyisegben vagyunk itt kerem szepen. multkor a sohoban kajaltunk egy random kivalasztott helyen, es oroszos korhely levest tettek elenk. A boltba tobb szerb, roman, orosz jar mint magyar. szoval ezek az ala new york vizioim egy honap utan, de van egy erzesem, hogy meg lesz egy par szin, arnyalat a kovetkezo par honapban, amit remelhetoleg megismerek ebbol a vilagfalubol.
a tobbi nap munkaval telt tobbnyire.
egyszer kaptam 10 dollar borravalot egy jol szitualt belgyogyasztol, aki 20 eve ugyanitt dolgozott, ugyanugy mint en,tehat egyetemistakent. talan en is jol szitualt belgyogyasz leszek? :):):)
illetve voltunk John masik erdekes koncertjen, mely Brooklyn egyik regi munkasnegyedeben (mely mara ultradivatos es rettentoen draga kornyek lett) egy szaz eves boxklubban. a koncertek kozott helyi amatorok boxoltak (eletemben eloszor lattam eloben boxmeccset), majd a ringbe a zeneszek szalltak be es nyomtak egy kis free jazzt, meg kortars komolyzenet.
elfaradtam. megyek aludni. legkozelebb irok meg a metrokrol is. mert erdekesek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)