Meg mielott valaki sztoikus mosollyal az arcan azt kommentelne nekem, hogy micsoda pimaszsag (boszmeseg), hogy nem irok jo par hetig aztan kepes vagyok az atom-szanalmas henteskedesrol posztolni azaz ad 1 vagy uj eletcelomma valt a henteskedes, vagy ad 2, az egesz aprilist az uzletbe zarva toltottem zartosztalyon.
No semelyik sem tortent. Sot, bar az aprilis telt el eddig a leghamarabban az itt toltott honapjaim kozul, azert szerencsere eleg mozgalmas honapon vagyok tul. Nem mintha nem dolgoztam volna, de 3 fo celom melle is pipa kerult az utobbi hetekben. Voltam egy Broadway szinhazban es kaptam autogrammot Kevin Spacey-tol, letudtam a regota megalmodott filmklubot es csodalatos estet toltottem a Metropolitan Operaban Puccini Turandotjaval. Es igen, mindegyik megert volna legalabb ezert posztot, ugyhogy bocsanat.
Most hetvegen meglatogatom Washington DC-t, majd utana talan tobb idom lesz kifejteni a reszleteket.
Amugy itt a nyar - ugy jott, ahogy meseltek: hirtelen, a hidegbol percek alatt atvaltva. Egyszer csak a telikabat helyett rovidujjut kellett venni. Ugyhogy most elvezem, hogy vege a fagyoskodasnak, aztan majd irok a hetvege utan!
2007. április 24., kedd
talaltam:)
rakerestem a yorkville meat emporiumra a google-n es nagy meglepetesre ezt talaltam (majd szenne rohogtem magam):
http://www.yelp.com/biz/FoToDoJcsesvSmyVTONMyQ
reszlet (a hentesuzletrol bejegyzesek):
Arlyne B.:
Formerly "Yorkville Packing House," this authentic Hungarian butcher and deli has a really old-world feel, friendly service, beautiful smiles. They're well stocked with Hungarian delicacies and specialties, along with home cooked take-out meals such as Goulash, Schnitzel, Veal and Chicken Paprikash, Palaczinta. The menu changes daily. They also have samples to try. Today I had a bite of their ham bologna -- yummy!
I stopped in today to buy a jar of Lekvar (prune butter) and wanted to stay all day, smelling the sausages, and listening to the clientele speaking the language I heard occasionally as a child.
(bar szerintem csak kinunkban mosolygunk :) )
Ciesse Q.:
"Love love love. Highlights are the goulash-to-go (my favorite's the tripe variety), the deliciously dense pastry breads (ah, poppyseed roll!), the jams and spreads (I'm partial to rosehip), and of course the deli meats (beef tongue is best!). The tall, brawny gentlemen behind the counter have a stoic charm. They are so lovable I almost blush in their presence. Visiting this place is a pleasure every time."
(hehe, no comment...)
blogbejegyzesek fotokkal:
Wednesday, April 12, 2006
Hungarian Hungry...
http://uppereastsidearoundtheblock.blogspot.com/2006_04_01_archive.html
Eating In Translation
http://www.eatingintranslation.com/2007/03/yorkville_meat_.html
(hehe a cimkek ugy el vannak csuszva mint a nyavalya... csak fonokasszony meg ne lassa :):):) )
http://www.yelp.com/biz/FoToDoJcsesvSmyVTONMyQ
reszlet (a hentesuzletrol bejegyzesek):
Arlyne B.:
Formerly "Yorkville Packing House," this authentic Hungarian butcher and deli has a really old-world feel, friendly service, beautiful smiles. They're well stocked with Hungarian delicacies and specialties, along with home cooked take-out meals such as Goulash, Schnitzel, Veal and Chicken Paprikash, Palaczinta. The menu changes daily. They also have samples to try. Today I had a bite of their ham bologna -- yummy!
I stopped in today to buy a jar of Lekvar (prune butter) and wanted to stay all day, smelling the sausages, and listening to the clientele speaking the language I heard occasionally as a child.
(bar szerintem csak kinunkban mosolygunk :) )
Ciesse Q.:
"Love love love. Highlights are the goulash-to-go (my favorite's the tripe variety), the deliciously dense pastry breads (ah, poppyseed roll!), the jams and spreads (I'm partial to rosehip), and of course the deli meats (beef tongue is best!). The tall, brawny gentlemen behind the counter have a stoic charm. They are so lovable I almost blush in their presence. Visiting this place is a pleasure every time."
(hehe, no comment...)
blogbejegyzesek fotokkal:
Wednesday, April 12, 2006
Hungarian Hungry...
http://uppereastsidearoundtheblock.blogspot.com/2006_04_01_archive.html
Eating In Translation
http://www.eatingintranslation.com/2007/03/yorkville_meat_.html
(hehe a cimkek ugy el vannak csuszva mint a nyavalya... csak fonokasszony meg ne lassa :):):) )
It was very funny, the Czechs, next to the Hungarians, next to the Germans — just as it was in Europe
from: http://hungaria.tribe.net/thread/576ca251-a910-4d5f-85f6-58d67a72c9af
itt
April 7, 2006
My Manhattan
On the Upper East Side, Memories Fueled by Strudel
By JOSEPH BERGER
ONCE, New York's Mitteleuropeans lived side by side along Second Avenue, with the Czechs and Slovaks lodged in the walk-ups of the upper 60's and the 70's, the Hungarians occupying the low 80's, and the Germans in the high 80's and 90's.
"It was very funny, the Czechs, next to the Hungarians, next to the Germans — just as it was in Europe," is the way Jan Hird Pokorny, a courtly 91-year-old Czech, put it, with the kind of droll appreciation of life's odd arrangements that itself was an emblem of that Old World culture.
The days of ubiquitous Gemütlichkeit on the Upper East Side seemed to vanish toward the last decades of the 20th century, as terraced high-rises replaced working-class tenements, and the striver children and grandchildren of the immigrants fanned out to Queens and the suburbs.
But those immigrant cultures are not entirely dead. A weekend anthropologist can find more than a few wizened survivors and still pulsing cultural remnants scattered among the raucous singles bars, nail salons and fusion restaurants.
Walk along Second Avenue or the blocks branching off it, and you'll spot churches with services at least partly in Hungarian (Hungarian Reformed Church), German (St. Joseph's Yorkville) or Slovak (St. John Nepomucene). Sadly, Paprika Weiss, once the Hungarian Zabar's, has been missing for roughly 10 years, its barrels of creamy apricot and prune lekvar a haunting taste-bud memory. But there are two ethnic food shops where pork sausages and salamis hang in the windows like vertical Venetian blinds, two heart-clogging bakeries, an irresistible marzipan shop and perhaps the nation's only Hungarian bookstore, a hole in the wall rather grandiosely named Blue Danube Gifts.
The little that is left emerges more fragrantly this time of year, as those who remain prepare for services and get-togethers on Easter, and stores like Schaller & Weber — German products since 1937 — and the slightly older Elk Candy Company decorate their windows with bunnies and eggs made out of things bunnies and eggs were never meant to be made of. Glaser's Bake Shop is already fashioning its funny bunnies — confections that combine cake and chocolate and sell for $3.50 each. Yorkville Meat Emporium, once unapologetically Hungarian, is bringing out smoked hams dried for four months, especially for Easter. Throughout the neighborhood, Hungarian boys are preparing to celebrate the day after Easter with an old custom — going to the homes of girls and spraying them with a scent of spring — even if it is cheap perfume. At the First Hungarian Literary Society, a 117-year-old private club on East 79th Street, whose members, mostly Jewish, generally don't celebrate Easter, there are nonetheless more hands of gin rummy played and more plates of wiener schnitzel served because the snowbirds are returning from their Florida sabbaticals. The long-dormant Bohemian National Hall (Narodni Budova), the gray-stone shrine of Czech life, is in the midst of renovation. But its Dvorak Room — an exhibition space with a fireplace rescued from the composer's demolished Manhattan row house — as well as a library with a sizable Vaclav Havel collection are already in use.
The neighborhood has always resonated for me, even though my roots are among the Jews of Poland. After all, the dignified manners and the dense food — goulash, dumplings, horseradish, schnitzel, strudel — did not obey national boundaries, which kept shifting in any case. It was always a wistful return to a region I tasted only in infancy to dine at Mocca on goulash and nockerl — slender dumplings my parents called kliskelekh — and on palacsintas, a more refined variant of blintzes. The restaurant's molded tin ceilings, naïve Hungarian crafts and a jaded blond waitress, known to all as Magda, gave the place the proper Continental coziness.
Mocca closed in 2004, facing rising rents. But, displaying American pragmatism, it merged with a diner a few doors down, and the unlikely alloy is called Frankie's and Mocca. You can have goulash, while the table next to yours is having a tuna melt. Magda is gone, but a younger Hungarian, Gabriella Zadori, is there, as is a Mexican chef who has been cooking Hungarian for 20 years. The nockerl was as good as I remembered, and the palacsintas only slightly less so.
A more colorful remnant of Hungarian life is Blue Danube Gifts on East 83rd Street. Its owner, Melinda Bartos, will sell you novels by Hungarian writers like Imre Kertesz, a 2002 Nobel Prize winner, and Sandor Marai, but it also has "The Da Vinci Code" in Hungarian. It has Playboy and Cosmopolitan in Hungarian, newspapers like Magyar Szo (The Hungarian Word) and CD's by the gypsy singer Apollonia Kovacs. There aren't enough Hungarians left in the neighborhood to support even so tiny a shop, but Szolt Rozsavolgyi, a construction company driver from Brooklyn, was there the other day to buy a present for his wife's name day.
Francesca Sagi, a resident East Side Hungarian, remembered that when she came from Hungary in 1971, she could stroll Second Avenue, and "it reminded me of walking around Budapest." She still goes to Yorkville Meat Emporium for potato bread and stuffed cabbage, but her jauntiness is muted.
"This one died, and that one died," she said. "It's sad when you see it getting smaller and smaller and smaller."
The First Hungarian Literary Society should be pickled; its way of life is endangered. Every afternoon, elderly Hungarians gather to play gin rummy or backgammon and reminisce about the old days, in the actual Budapest as well as in Manhattan's vanished Little Budapest. With Old World formality, men put on ties, and the women splash on jewelry just to play cards. The Hungarian talk is salted with a tart wit, though it sometimes touches on Auschwitz or Buchenwald, where many members spent time.
"As they lose a husband or wife, it's the only place they can come," said Steven Kaldor, the club's chairman. "It's their second home."
The club is down to 350 members who pay an annual fee of $100. It would go under if it didn't own the building; there's a rent-paying restaurant on the ground floor.
The exodus of white ethnics really began with the tearing down of the Third Avenue El, which meant affluent people could think of moving east rather than confining themselves to Silk Stocking avenues like Park. The ensuing juggernaut of terraced high-rises swallowed many of the working-class walk-ups and the mom-and-pop shops where the Mitteleuropeans lived and went about their routines. Old age did the rest.
Even into the 1980's and 90's, the neighborhood supported Czech and Hungarian restaurants like Csarda, Praha and the Red Tulip; German places like Cafe Geiger and Ideal; and pastry cafes where Germans could indulge their custom of a formal afternoon tea with good china and heavy cake. Mr. Kaldor reminisced how Zsa Zsa, Eva and Magda Gabor and their mother held court 45 years ago at Budapest, which regulars called Mrs. Terhes after a compatriot who whipped together the chicken paprikash. Those places are all ghosts.
Mr. Pokorny, born in 1914 in Brno, came to the United States in 1940 as a young architect to escape the Nazi occupation and to deepen his architecture studies at Columbia University. At that time, he estimates, the East Side had 40,000 Czechs, many of them workers at two Czech-owned cigar factories.
"When you walked the streets, you heard Czech spoken," he said, with a delighted glint behind his tortoise-shell glasses.
The center of social life was Bohemian Hall — which had a restaurant, a bowling alley, even a shooting range. Mr. Pokorny, a specialist in preservation, is spearheading the renovations so that Czechs can preserve some culture. He himself is a preserved specimen of the gallant European, a breed that has almost vanished in the razzle-dazzle of modern life.
At Jan Hus church on East 74th Street, built in 1888 and named after a Czech martyr, the Rev. Moira Ahearne told me that the active Czech congregation was down to two members and that, as her Irish name suggests, the church hadn't had a Czech pastor since the 1960's. One of the two Czech congregants, Rose Luchart, 94, who has lived in the same red-brick walk-up on 73rd Street for 70 years, remembered with affection an after-school that they called the "soup school" because it offered soup along with lessons in Czech to the mostly poor children. She used to translate letters from the homeland into English but seldom gets called to do so now.
"The city started to build these big houses, and we had to move," she said. "Everybody was sort of angry about it."
The neighborhood is down to one genuine Central European dining spot — the Heidelberg, on Second Avenue, just off 86th Street, where dark timbers, antlers and steins of dark beer provide the Teutonic atmosphere. My wife and I dined on a crispy roast duck and sauerbraten, both served with red cabbage by waiters dressed in lederhosen, though one admitted that he was from California.
The hearty ambience was almost enough to obscure a historic stain on Yorkville's reputation. The city's German community established Turnverein gymnastic centers and hatched industrialists like Pfizer in drugs, Ruppert in beer and Steinway in pianos, but in the years before World War II, it also provided fertile ground for the pro-Nazi German-American Bund.
The sad fact is that the remaining authentic Mitteleuropeans are very old and hidden away. The Rev. Stefan Chanas was imported from Slovakia in 2002 to help out at St. John Nepomucene, a barrel-vaulted church on First Avenue and 66th Street, built when the neighborhood had 7,000 Slovak families and seven Slovak restaurants. Now he visits the neighborhood's Slovaks in their railroad flats because they can no longer walk to church.
"I go visit them to hear confession," he said.
There is, however, at least one great survivor: Glaser's at First Avenue and 87th Street, a family bakery founded in 1902, when Theodore Roosevelt was president, and a loaf of bread cost 4 cents. The proprietors are the founder's grandsons Herbert Jr., who works the day shift — and John, who takes nights. Herbert, 53, remembered when he had a half dozen sturdy competitors, like Kramer's and Kleine Konditorei. Now he is king of the heap, but alone at the top. Once, customers with teeming families bought large cake wheels for dessert. Now, with so many singles in the neighborhood, his most popular item may be black-and-white cookies — not ethnic at all.
"Now people come in and say, 'I'll have one of those and one of those,' " he said.
Cockeyed optimists may even see a glimmer of rebirth. Last year, Andre's Cafe, a branch of a 30-year-old bakery in Forest Hills, Queens, opened on Second Avenue near 85th Street. Its owner is Andre Heimann, a Hungarian immigrant whose mother worked for the now extinct Mrs. Herbst's, a Hungarian bakery on Third Avenue whose flaky strudel filled with apple, cherry or even cabbage was legendary. The new Andre's also serves a flaky strudel. It too is filled with apple, cherry or even cabbage.
itt
April 7, 2006
My Manhattan
On the Upper East Side, Memories Fueled by Strudel
By JOSEPH BERGER
ONCE, New York's Mitteleuropeans lived side by side along Second Avenue, with the Czechs and Slovaks lodged in the walk-ups of the upper 60's and the 70's, the Hungarians occupying the low 80's, and the Germans in the high 80's and 90's.
"It was very funny, the Czechs, next to the Hungarians, next to the Germans — just as it was in Europe," is the way Jan Hird Pokorny, a courtly 91-year-old Czech, put it, with the kind of droll appreciation of life's odd arrangements that itself was an emblem of that Old World culture.
The days of ubiquitous Gemütlichkeit on the Upper East Side seemed to vanish toward the last decades of the 20th century, as terraced high-rises replaced working-class tenements, and the striver children and grandchildren of the immigrants fanned out to Queens and the suburbs.
But those immigrant cultures are not entirely dead. A weekend anthropologist can find more than a few wizened survivors and still pulsing cultural remnants scattered among the raucous singles bars, nail salons and fusion restaurants.
Walk along Second Avenue or the blocks branching off it, and you'll spot churches with services at least partly in Hungarian (Hungarian Reformed Church), German (St. Joseph's Yorkville) or Slovak (St. John Nepomucene). Sadly, Paprika Weiss, once the Hungarian Zabar's, has been missing for roughly 10 years, its barrels of creamy apricot and prune lekvar a haunting taste-bud memory. But there are two ethnic food shops where pork sausages and salamis hang in the windows like vertical Venetian blinds, two heart-clogging bakeries, an irresistible marzipan shop and perhaps the nation's only Hungarian bookstore, a hole in the wall rather grandiosely named Blue Danube Gifts.
The little that is left emerges more fragrantly this time of year, as those who remain prepare for services and get-togethers on Easter, and stores like Schaller & Weber — German products since 1937 — and the slightly older Elk Candy Company decorate their windows with bunnies and eggs made out of things bunnies and eggs were never meant to be made of. Glaser's Bake Shop is already fashioning its funny bunnies — confections that combine cake and chocolate and sell for $3.50 each. Yorkville Meat Emporium, once unapologetically Hungarian, is bringing out smoked hams dried for four months, especially for Easter. Throughout the neighborhood, Hungarian boys are preparing to celebrate the day after Easter with an old custom — going to the homes of girls and spraying them with a scent of spring — even if it is cheap perfume. At the First Hungarian Literary Society, a 117-year-old private club on East 79th Street, whose members, mostly Jewish, generally don't celebrate Easter, there are nonetheless more hands of gin rummy played and more plates of wiener schnitzel served because the snowbirds are returning from their Florida sabbaticals. The long-dormant Bohemian National Hall (Narodni Budova), the gray-stone shrine of Czech life, is in the midst of renovation. But its Dvorak Room — an exhibition space with a fireplace rescued from the composer's demolished Manhattan row house — as well as a library with a sizable Vaclav Havel collection are already in use.
The neighborhood has always resonated for me, even though my roots are among the Jews of Poland. After all, the dignified manners and the dense food — goulash, dumplings, horseradish, schnitzel, strudel — did not obey national boundaries, which kept shifting in any case. It was always a wistful return to a region I tasted only in infancy to dine at Mocca on goulash and nockerl — slender dumplings my parents called kliskelekh — and on palacsintas, a more refined variant of blintzes. The restaurant's molded tin ceilings, naïve Hungarian crafts and a jaded blond waitress, known to all as Magda, gave the place the proper Continental coziness.
Mocca closed in 2004, facing rising rents. But, displaying American pragmatism, it merged with a diner a few doors down, and the unlikely alloy is called Frankie's and Mocca. You can have goulash, while the table next to yours is having a tuna melt. Magda is gone, but a younger Hungarian, Gabriella Zadori, is there, as is a Mexican chef who has been cooking Hungarian for 20 years. The nockerl was as good as I remembered, and the palacsintas only slightly less so.
A more colorful remnant of Hungarian life is Blue Danube Gifts on East 83rd Street. Its owner, Melinda Bartos, will sell you novels by Hungarian writers like Imre Kertesz, a 2002 Nobel Prize winner, and Sandor Marai, but it also has "The Da Vinci Code" in Hungarian. It has Playboy and Cosmopolitan in Hungarian, newspapers like Magyar Szo (The Hungarian Word) and CD's by the gypsy singer Apollonia Kovacs. There aren't enough Hungarians left in the neighborhood to support even so tiny a shop, but Szolt Rozsavolgyi, a construction company driver from Brooklyn, was there the other day to buy a present for his wife's name day.
Francesca Sagi, a resident East Side Hungarian, remembered that when she came from Hungary in 1971, she could stroll Second Avenue, and "it reminded me of walking around Budapest." She still goes to Yorkville Meat Emporium for potato bread and stuffed cabbage, but her jauntiness is muted.
"This one died, and that one died," she said. "It's sad when you see it getting smaller and smaller and smaller."
The First Hungarian Literary Society should be pickled; its way of life is endangered. Every afternoon, elderly Hungarians gather to play gin rummy or backgammon and reminisce about the old days, in the actual Budapest as well as in Manhattan's vanished Little Budapest. With Old World formality, men put on ties, and the women splash on jewelry just to play cards. The Hungarian talk is salted with a tart wit, though it sometimes touches on Auschwitz or Buchenwald, where many members spent time.
"As they lose a husband or wife, it's the only place they can come," said Steven Kaldor, the club's chairman. "It's their second home."
The club is down to 350 members who pay an annual fee of $100. It would go under if it didn't own the building; there's a rent-paying restaurant on the ground floor.
The exodus of white ethnics really began with the tearing down of the Third Avenue El, which meant affluent people could think of moving east rather than confining themselves to Silk Stocking avenues like Park. The ensuing juggernaut of terraced high-rises swallowed many of the working-class walk-ups and the mom-and-pop shops where the Mitteleuropeans lived and went about their routines. Old age did the rest.
Even into the 1980's and 90's, the neighborhood supported Czech and Hungarian restaurants like Csarda, Praha and the Red Tulip; German places like Cafe Geiger and Ideal; and pastry cafes where Germans could indulge their custom of a formal afternoon tea with good china and heavy cake. Mr. Kaldor reminisced how Zsa Zsa, Eva and Magda Gabor and their mother held court 45 years ago at Budapest, which regulars called Mrs. Terhes after a compatriot who whipped together the chicken paprikash. Those places are all ghosts.
Mr. Pokorny, born in 1914 in Brno, came to the United States in 1940 as a young architect to escape the Nazi occupation and to deepen his architecture studies at Columbia University. At that time, he estimates, the East Side had 40,000 Czechs, many of them workers at two Czech-owned cigar factories.
"When you walked the streets, you heard Czech spoken," he said, with a delighted glint behind his tortoise-shell glasses.
The center of social life was Bohemian Hall — which had a restaurant, a bowling alley, even a shooting range. Mr. Pokorny, a specialist in preservation, is spearheading the renovations so that Czechs can preserve some culture. He himself is a preserved specimen of the gallant European, a breed that has almost vanished in the razzle-dazzle of modern life.
At Jan Hus church on East 74th Street, built in 1888 and named after a Czech martyr, the Rev. Moira Ahearne told me that the active Czech congregation was down to two members and that, as her Irish name suggests, the church hadn't had a Czech pastor since the 1960's. One of the two Czech congregants, Rose Luchart, 94, who has lived in the same red-brick walk-up on 73rd Street for 70 years, remembered with affection an after-school that they called the "soup school" because it offered soup along with lessons in Czech to the mostly poor children. She used to translate letters from the homeland into English but seldom gets called to do so now.
"The city started to build these big houses, and we had to move," she said. "Everybody was sort of angry about it."
The neighborhood is down to one genuine Central European dining spot — the Heidelberg, on Second Avenue, just off 86th Street, where dark timbers, antlers and steins of dark beer provide the Teutonic atmosphere. My wife and I dined on a crispy roast duck and sauerbraten, both served with red cabbage by waiters dressed in lederhosen, though one admitted that he was from California.
The hearty ambience was almost enough to obscure a historic stain on Yorkville's reputation. The city's German community established Turnverein gymnastic centers and hatched industrialists like Pfizer in drugs, Ruppert in beer and Steinway in pianos, but in the years before World War II, it also provided fertile ground for the pro-Nazi German-American Bund.
The sad fact is that the remaining authentic Mitteleuropeans are very old and hidden away. The Rev. Stefan Chanas was imported from Slovakia in 2002 to help out at St. John Nepomucene, a barrel-vaulted church on First Avenue and 66th Street, built when the neighborhood had 7,000 Slovak families and seven Slovak restaurants. Now he visits the neighborhood's Slovaks in their railroad flats because they can no longer walk to church.
"I go visit them to hear confession," he said.
There is, however, at least one great survivor: Glaser's at First Avenue and 87th Street, a family bakery founded in 1902, when Theodore Roosevelt was president, and a loaf of bread cost 4 cents. The proprietors are the founder's grandsons Herbert Jr., who works the day shift — and John, who takes nights. Herbert, 53, remembered when he had a half dozen sturdy competitors, like Kramer's and Kleine Konditorei. Now he is king of the heap, but alone at the top. Once, customers with teeming families bought large cake wheels for dessert. Now, with so many singles in the neighborhood, his most popular item may be black-and-white cookies — not ethnic at all.
"Now people come in and say, 'I'll have one of those and one of those,' " he said.
Cockeyed optimists may even see a glimmer of rebirth. Last year, Andre's Cafe, a branch of a 30-year-old bakery in Forest Hills, Queens, opened on Second Avenue near 85th Street. Its owner is Andre Heimann, a Hungarian immigrant whose mother worked for the now extinct Mrs. Herbst's, a Hungarian bakery on Third Avenue whose flaky strudel filled with apple, cherry or even cabbage was legendary. The new Andre's also serves a flaky strudel. It too is filled with apple, cherry or even cabbage.
2007. április 9., hétfő
2007. április 2., hétfő
comandante zero
A vasarnapi szunnapot kihasznalva eleget tettem egy buli meghivasnak es a Lower East Side-on kotottem ki este egy kisebb zenei fesztivalon. Invitalom ferje zenekara a Comandante Zero lepett fol sok kisebb csapattal egyetemben. Vegre jo partyba csoppentem es nagyon elveztem a Leningrad Cowboys es Scissor Sisters keresztezesere hasonlito tarsasag zenejet. Amugy is kezdem ugy erezni, hogy a 80-as evek punkvaros feeling utan NYC most leginkabb a vilagzeneben van otthon.
egy par youtube koncert felvetel a commandate-tol:
egy par youtube koncert felvetel a commandate-tol:
2007. március 31., szombat
honap vege
Elnezest kedves feleim, hogy ebben a honapban mintegy harmadara csokkent a bejegyzeseim szama, de az elmult par napban semmi, de semmi lenyeges nem tortent velem. Talan azaz oka, hogy ket hetig szinte megfelezett fizut kaptam, talan a lustasag, de Boston utan igazandibol nem is tudtam kimozdulni az otthon-metro-munkahely tengelybol. Kivetelt csutortok este jelentette, amikor is a The Moog nevu magyar csapat koncertjere lettem invitalva. Beszelgettem az amerikai turnen levo zenekar tagjaival es szomoruan konstataltam (megint), hogy "alattunk" kezd felnoni, alkotni egy uj korosztaly. Bar a zenejuk nem volt szamomra baromi ujszeru, de profin kiszolgaltak a kozonseget. Mint kesobb elmondtak, a myspace-en megkerestek tobb szaz kiadot, legfokeppen Nemetorszagbol es Amerikabol. Egy kis los angelesi menedzser iroda vezetojenek megtetszett a szamuk (ahogy Art, a menedzser fogalmazott: elso hallasra szerzodtette oket), es elrepult megnezni oket Pesten, majd a legnagyobb megdobbenesukre turnera hivta oket. Es most itt vannak. 30 helyszin, keresztul kasul az USA-ban. Allitolag zabaljak oke. Mondjuk nemzetkozi es konnyen fogyaszthato zenet jatszanak. Ugyhogy lehet, hogy roluk irom elso itteni cikkemet, bar most olyan hulla faradt vagyok a husveti hajtas miatt, hogy inkabb nem igergetek semmit. Hisz sok projekt all most fel uton, pl a filmklub is.
Ha a februart szamvetessel es eloretekintessel fejeztem be, muszaj feladnom az utolso kenetet elmulo marciusomra is. Nos megjott a meleg ido, bar meg meglehetosen hisztis allapotban. Mindenesetre csabitonak igerkezik az aprilis. Az embernek mar van kedve kimenni az utcara. Azaz lenne, ha lenne ideje ra. No nincs annal rosszabb erzes, mint masokat nezni setalni a napfenyben, mig te kolbassza fustolodve robotolsz a pult mogott. Boston volt a honap csucspontja, de a februarban megfogalmazott celok eygiket sem sikerult maradektalanul teljesiteni. A szocializaloda egyelore a boltban tortenik. gyulnek a nevjegykartyaim. Igazandibol az aprilis filmklub lehet a kitores ilyen teren.
Aprilist az angolozas honapjanak tuzom ki. Nem vagyk megelegedve az angolom fejlodesevel illetve nemfejlodesevel. a Boltban es az alberletben szinte csak magyarul beszelek. Probalok a metron angolul olvasgatni, de ez edeskeves. Eroltetni kell sajna. Nem is kivanok ezert tul sokat az aprilistol, csupan, hogy az angolom fejlodjon rohamosan, illetve egy szintel jobban ismerjem a varost, illetve, hogy jo lenne uj penzforrast talalni, hogy a nyarat mar jonak mondhato fizetessel kezdhessem.
Par link a vegere:
Lakokozossegunk a myspace-n:
http://profile.myspace.com/index.cfm?fuseaction=user.viewprofile&friendid=58123348
Potion Cafe, ahova a filmklub szervezodik:
http://www.myspace.com/potion_248mckibbin
Ha a februart szamvetessel es eloretekintessel fejeztem be, muszaj feladnom az utolso kenetet elmulo marciusomra is. Nos megjott a meleg ido, bar meg meglehetosen hisztis allapotban. Mindenesetre csabitonak igerkezik az aprilis. Az embernek mar van kedve kimenni az utcara. Azaz lenne, ha lenne ideje ra. No nincs annal rosszabb erzes, mint masokat nezni setalni a napfenyben, mig te kolbassza fustolodve robotolsz a pult mogott. Boston volt a honap csucspontja, de a februarban megfogalmazott celok eygiket sem sikerult maradektalanul teljesiteni. A szocializaloda egyelore a boltban tortenik. gyulnek a nevjegykartyaim. Igazandibol az aprilis filmklub lehet a kitores ilyen teren.
Aprilist az angolozas honapjanak tuzom ki. Nem vagyk megelegedve az angolom fejlodesevel illetve nemfejlodesevel. a Boltban es az alberletben szinte csak magyarul beszelek. Probalok a metron angolul olvasgatni, de ez edeskeves. Eroltetni kell sajna. Nem is kivanok ezert tul sokat az aprilistol, csupan, hogy az angolom fejlodjon rohamosan, illetve egy szintel jobban ismerjem a varost, illetve, hogy jo lenne uj penzforrast talalni, hogy a nyarat mar jonak mondhato fizetessel kezdhessem.
Par link a vegere:
Lakokozossegunk a myspace-n:
http://profile.myspace.com/index.cfm?fuseaction=user.viewprofile&friendid=58123348
Potion Cafe, ahova a filmklub szervezodik:
http://www.myspace.com/potion_248mckibbin
2007. március 26., hétfő
cikk
most olvastam az Index.hu -n:
http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud070321/
A féltudású magyar elit
Publius Hungaricus*
2007. március 26., hétfő
Szlovénia a minap bevezette az eurót. Szlovákia egy főre jutó nemzeti összterméke – az elmúlt évek gazdasági növekedésének köszönhetően – meghaladta Magyarországét. Észtország, amely tizenhat éve még a dicsőséges Szovjetunió tagja volt, most a modern piacgazdaság egyik mintaországa és tanítómestere. A román IT-szektor a világon az egyik legdinamikusabb: több ezer helyi vállalkozásból áll, és a román termékeket a világ legjobbjai közt emlegetik.
És mi? Mi hogy állunk? Az eurótól fényévekre. Növekedésünk már öt éve az egyik legrosszabb a régióban. Tanítani viszont legalább tanítanak minket: a világ vezető gazdaságkutatói és elemzői közt nincs sok vita arról, hogy kevés fejlődő ország gazdaságpolitikája volt olyan ostoba (nem elhibázott, nem téves, hanem os-to-ba), mint hazánké. És ha kényszerítenének se tudnék olyan jelentős szektort mondani, amelyben valóban világszínvonalúak vagyunk.
Nem csak a gazdaság maradt le
A drámai lemaradás nem korlátozódik a gazdaságra, legfeljebb ott vehető legkönnyebben észre. Mi a helyzet például a külpolitikával, azzal a területtel, amiben az elmúlt tizenöt évben talán a legtöbb lehetőséget kaptuk? A régiónk feletti keleti befolyás egyik napról a másikra szétesett, a nagy birodalom helyett egy teljesen szétzilált, külpolitikailag egyelőre súlytalan szomszédot kaptunk. A Balkánt domináló délszláv középhatalom sok kicsi, kivérzett államra esett szét. A nálunk másfélszer nagyobb és lényegesen nagyobb presztízsű Csehszlovákia helyett pedig a kis Szlovákia lett északi szomszédunk. Közben odafigyeltek ránk: éltanulónak tekintettek minket, a kis Nyugat voltunk, itt, Keleten.
Mit értünk el e kegyelmi állapotban? Talán az EU-tagságot? Hat év Meciar ellenére Szlovákia akkor lett EU tag, amikor mi, Romániának huszonöt év Ceausescu és nyolc év Iliescu után éppen három évvel kellett többet várnia. Ehhez az eredményhez nem kellett magyar külpolitika. Milyen számottevő érdekünket sikerült érvényesítenünk bárki más érdekeivel szemben? Gyakorlatilag semmilyet. A Dunát elterelték a szlovákok, a régió gazdasági és kulturális központja sokkal inkább Bécs vagy Prága, mint Budapest, a határon túli magyarok pedig legfeljebb azokat a jogokat kapták meg, amiket kiharcoltak maguknak.
Talán azért maradtunk le a fenti területeken, mert társadalmi bajaink gyógyítása foglalta le figyelmünket és erőforrásainkat? No, az biztosan nem. 1990 óta a népességfogyás felgyorsult, a társadalmi tőke szintje tovább csökkent, a cigány fiatalok iskolázottsága és foglalkoztatottsága drámaian zuhant, a korrupció növekedését mindannyian érzékeljük, a férfiak születéskor várható élettartama a legalacsonyabb az egész EU-ban, a magyar magaskultúra haldoklik, a funkcionális analfabétizmus megdöbbentő szintet ért el. Ráadásul egyik esetben sem jutottunk el még csak az okok feltárásáig sem.
1990-ben még a legígéretesebb ország voltunk az Elbától keletre. A világ elsősorban tőlünk várta, hogy példát mutassunk a többi átalakuló országnak. Hogy lehetett ennyire elrontani mindent? Hogy nem tudtuk megőrizni és kihasználni a lépéselőnyünket? Nem az akarat hiányzott. Minden rendű és rangú ember azt kívánja, hogy hazája gazdag, befolyásos és erős legyen. Ha nem hazaszeretetből, akkor önérdekből. Hisz mégiscsak jobb egy nagy szemétdombon kakasnak lenni, mint egy kicsin. Nem, nem akaratból volt kevés, hanem a képességből. Abból viszont ijesztő mértékben.
A szélsőségesen elitvezérelt ország
Az országot nemcsak, sőt sokszor nem elsősorban a politikusai vezetik, hanem az üzleti, az egyetemi, a tudományos, a kulturális élet meghatározó személyiségei is. Őket együtt elitnek szokás hívni. Hazánk pedig szélsőségesen elitvezérelt ország.
Nem is lehet más. Minden témába vágó felmérés azt mutatja, hogy nálunk nem működnek azok a kis közösségek, amelyek szűrnék a nagy intézményeknek az egyénre gyakorolt hatalmát és befolyását. Ez persze nem meglepő: a szabadság legfontosabb bástyáját jelentő helyi kisközösségeket fizikailag verték szét, semmisítették meg 1944 és 1961 között, utána majd harminc évig lehetetlenné tették újak születését. Ráadásul nemcsak ezt örököltük, hanem megannyi monopóliumot – ha úgy tetszik, megannyi pici diktatúrát – az élet számos területén.
Elektromos áram, telefon, ADSL-bekötés, kereskedelmi tévé, bevásárlóközpont: tényleg van választási lehetőség? A monopólium az egyénnel szemben: eleve eldöntött ütközet. Ezért aztán a magyar társadalom többsége, teljesen érthetően, az ellenállás helyett az alkalmazkodást választotta és választja máig.
Azt pedig, hogy mihez alkalmazkodunk, a nagy rendszereket közvetlenül (beosztásukon, vagyonukon keresztül) vagy közvetve (tekintélyükön, befolyásukon keresztül) a vezető emberek határozzák meg. Azaz elit. Ennek értelmében, ha az ország komoly bajban van – és kétség ne legyen, éppen abban van –, arról elsősorban az elit tehet. Egyszerűbben: a fejétől bűzlik a hal. A mi halunk feje pedig rettentő büdös, mert még 1981-ből való.
A tudatlanságból a féltudásba: a mai magyar elit tanulóévei
1981. Mágikus évszám. Ekkor kezdődtek a „nagy reformok”, amelyekkel az ország technokratái, értelmiségiei és vállalkozói a kommunista rendszer adta kereteken belül próbálták hazánkat a Nyugathoz közelíteni. Beléptünk az IMF-be és a Világbankba, engedélyezték az évenkénti nyugati utazást (azért nem mindenkinek), és korlátozott teret adtak a magántulajdon bizonyos formáinak. Az évtized közepe felé bevezették többek közt a kétszintű bankrendszert, a személyi jövedelemadót és később a „kiprivatizálásoknak” keretet adó társasági törvényt. A magyar tudósok, kutatók és értelmiségiek olvashattak néhány tiltott „kapitalista” könyvet, és néha elutazhattak fejlett országokba is.
A reformok bizonyos értelemben sikeresek voltak. A géemkázók úgy érezték, hogy végre magánvállalkozást csinálnak; a professzorok úgy, hogy végre bekapcsolódtak a nemzetközi vérkeringésbe; a közigazgatásba belépő technokraták meg úgy, hogy végre nem a marxizmus dogmáiból kell kiindulniuk, hanem a józan eszüket is használhatják. A hetvenes évek biszkubélai sötétségéhez vagy a többi kommunista országhoz képest szinte nyugatiak lettünk.
De csak ezekhez képest. A nyolcvanas években Magyarországon nem piacgazdaság és nem jogállam épült, így az ország sem a Nyugathoz közeledett, hanem az akkori Keletről húzta le az utolsó bőrt. A gmk-k nagy része például csak azért tudott talpon maradni, mert tevékenységeik ellátásához állami vállalatok eszközeit használták – ingyen. A gmk-k többsége nem klasszikus vállalkozás, hanem egyfajta üzleti élősködő volt.
Valóban volt kétszintű bankrendszerünk, de egyáltalán nem úgy működött, ahogyan egy piacgazdaságban szokott, hisz alig tíz év alatt belül kétszer kellett állami beavatkozással megmenteni az összeomlástól. A társasági törvény tényleg lehetőséget adott a privatizációra, de annak folyamata mindenre emlékeztetett, csak jogállami keretekre nem. A magyar társadalomtudós is tanult valamit a nyugati könyvekből, utakból, konferenciákból, de ettől gondolkodását változatlanul a hosszú évtizedek alatt beleivódott didaktikus, mechanikus, determinisztikus világkép határozta meg.
Furcsa kettőség jellemezte ezt az időszakot: a szovjet barakk perspektívájából a normális, nyugati berendezkedés kialakulásának illúzióját adta, a normálisabb világból tekintve viszont jól látszott, hogy ízig-vérig szocializmus volt.
Nem kellettek a hazatérő emigránsok
A jelenlegi magyar elit meghatározó része a nyolcvanas években szerezte legfontosabb tapasztalatait a nyugati típusú berendezkedésről. Ekkor láttak, hallottak először piacgazdaságról, üzletről és demokráciáról, arról, hogy hogyan is kellene egy normális országnak működnie. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem tanultak volna azóta olyan keveset, ha nem a nyolcvanas évek tapasztalatai alapján próbálnák irányítani az országot ma is.
Ez persze részben a korukkal magyarázható. Az akkor 25-40 éves korosztály mára lényegesen idősebb és ezzel párhuzamosan kevésbé nyitott lett. Legalább ilyen fontos azonban az a tény, hogy az akkor szerzett tudásukat máig relevánsnak érzik. Nem véletlen, hogy az összes többi posztkommunista országgal ellentétben, hazánkban egyetlen hazatérő emigráns sem tudott számottevő hatást elérni, vagy befolyást szerezni (kivéve természetesen Soros Györgyöt, aki egyszerűen megvásárolta). A magyar elit nem volt nyitott a körön kívülről érkező külföldi tapasztalatra, mert úgy érezte, hogy a nyolcvanas években megtanultaknak köszönhetően már tudja, mit és hogyan kell csinálni.
Nem mindenütt volt ez így, a legkevésbé Észtországban. Az észtek a kilencvenes évek elején vettek egy nagy levegőt, és kimondták, hogy nem fogadnak el semmit az előző évtizedek „igazságaiból”. A nyugaton élő emigráns észteket hazahívták, megannyi skandináv, német és amerikai intézménnyel indítottak csereprogramokat, a vezető vállalatok és állami intézmények élére szemtelenül fiatal embereket neveztek ki.
E másfél millió lakosú kis ország önbizalma odáig terjedt, hogy valódi versenyhelyzetet teremtettek a legtöbb iparágukban, mondván, hogy az észt vállalkozók is akkor erősödnek meg, ha versenyeznek. Láss csodát, az elmúlt évtizedben Észtország a kelet-közép-európai régió legdinamikusabb országa volt, a magyar gazdaságnál átlagosan közel kétszer (!) gyorsabban növekedett. Az észtek, akik tizenöt éve nem szégyelltek tanulni másoktól, mára tanítómesterekké lettek, akikhez szerte a világból járnak tanulni, ellesni a trükköt.
A féltudás tort ül: a velünk élő nyolcvanas évek
Nálunk nyilvánvalóan minden máshogyan történt. Valahogy derogált tovább tanulni. Vegyük például a közgazdaságtan kérdését, hiszen ez mindenkit közvetlenül, mondhatni húsba vágóan érint. A nyolcvanas-kilencvenes években axiómaként kezeltük, hogy Kelet-Közép-Európában egyedülállóan, nemzetközi szintű szakembereink vannak e területen. Miért is lett volna máshogy, hiszen a régióban elsőként, 1982-ben beléptünk az IMF-be, és olyan legendák, mint Zseniálisfeketejános szárnyai alatt egy egész nemzedék tanulta meg, hogy mi az a nyugati közgazdaságtan (volt közöttük olyan, aki még angolul is tudott!)?
Eltelt tizenöt év, és ez a fantasztikus gárda, ezek a világszínvonalú szakemberek egy szóval sem mondták, hogy valami nagyon-nagyon el van rontva. Volt egy-két megjegyzés hiányról, meg instabilitásról, de azt senki sem említette, hogy az egész magyar gazdaság rossz pályán lenne. Lehet, hogy nem tudták? Lehet, hogy tényleg el kellett menni a szakadék széléig, hogy lássák, közeledünk a mélység felé?
Tudom én, hogy részben azért nem szóltak, mert védték az éppen kormányon lévő barátaikat, de amikor azok ellenzékben voltak, akkor miért nem erről beszéltek? Miért a reptérprivatizációt vagy a Széchenyi-tervet támadták, miért nem az adórendszer vagy az egészségügy átalakításának elmaradását? Mert egyszerűen nem ismerték fel, hogy ezek ekkora problémát jelentenek. Nem ismerték fel, mert az az eszközrendszer és gondolkodási keret, amit még a nyolcvanas években alakítottak ki, csak ennyire volt elég.
A sort folytathatnánk a késő Kádár-kor hazai politikai műveltségénél megakadt riporterekkel, a marxizmus és bármilyen divatos nyugati elmélet sajátos katyvaszát tanító egyetemi professzorokkal, a nemzetközi szinten is értékelhető teljesítményre képtelen tudósokkal vagy a minden problémát huszonöt éve ugyanazokra az okokra visszavezető írókkal, költőkkel, filozófusokkal.
Miközben a közemberek a kilencvenes években óriási teret nyerő nagy külföldi cégeknél vagy azok talpon maradó hazai konkurenseinél elsajátították (mert el kellett sajátítsák) szakmájuk nemzetközi színvonalát, addig az elit döntő többségét semmi sem kényszeríttette hasonló fejlődésre. Itt nem csak a magukat mindenfajta önirónia nélkül „nagy generációnak” nevező kiöregedett polbeatfiúkról van szó. A jelenség éppen úgy tetten érhető a jelenlegi ötvenes és negyvenes korosztály megannyi tagjánál, akik megtehették, hogy a „Magyarországon ez máshogy van” gondolat jegyében az elmúlt tizenöt évben meg se próbálják ledolgozni a nyugati kollégáikkal szemben meglévő szakmai és intellektuális lemaradásukat.
A magyar elit tagjainak döntő többsége, bizony, konzerválta a nyolcvanas évek világát. Nem tények, hanem benyomások alapján formálnak véleményt; imádják a nagy ívű elképzeléseket, de képtelenek kidolgozni a részleteket hozzájuk; univerzálisan fogalmaznak, de szinte semmit sem ismernek a közvetlen környezetükön kívül; folyton terveket és programokat gyártanak, de soha nem sikerült valamit igazán jól megvalósítaniuk. Mind azt gondolják, hogy az, amit akkor, az aranykorban megtanultak, ma is elég.
Bizonyos értelemben, mintegy önbeteljesítő próféciaként, igazuk is van. Mivel a megfelelő pillanatban ők voltak helyzetben, ők tudtak vagyont, pozíciót és tekintélyt szerezni. Ma ők a Politikusok, az Írók, a Tévés Személyiségek, a Nagy Nevettetők, a Színészek, a Filozófusok, a Tudósok és a Szakértők. És dicsérik egymást megállás nélkül. Egymás szemében ők a világszínvonal. Ezek a pozíciók lehetővé teszik, hogy ideig-óráig még ők szabják meg a játékszabályokat, ezzel is meghosszabbítva saját hatalmukat. Ez a tudás ehhez tényleg elég volt.
Máshoz viszont nagyon is kevésnek bizonyult. Az eredmények magukért beszélnek. A magyar elit az elmúlt tizenöt évben eljátszotta az ország egyik ritka esélyét arra, hogy valami igazán nagyot alkosson. Előnyeink java részét elvesztettük, és beolvadtunk a közép-európai masszába. Mindenütt csak a nyolcvanas évek borzalmas középszerűsége.
Nincs egyetlen normális közéleti vita. Nincsenek a tényekhez ragaszkodó, bátor és következetes közszereplők és orgánumok. Nincs, aki rámutatna, hogy annyira azért mégsem egyediek a problémáink. Nincsenek gondolatok, amik a magyar határokon túl is izgalmasnak bizonyulnak. Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minőség, stílus és ízlés.
Na és?
Semmi garancia sincs arra, hogy mindez megváltozik. Argentína, amely a huszadik század elején még a világ tíz leggazdagabb országának egyike volt, száz éve nem tud szembe nézni a saját hanyatlásával. Az országot szétfeszítő társadalmi problémákról az argentin elit nem képes széles körben elfogadott diagnózist készíteni, hogy megoldási javaslatról ne is beszéljünk. A nyilvánvaló romlásnak fittyet hánynak, és a régi dicsőségbe kapaszkodva még mindig úgy viselkednek, mintha Buenos Aires lenne Latin-Amerika központja. Ezen az úton mi is elindultunk, és nem kell száz év, hogy teljesen lecsússzunk.
Aki azt gondolja, hogy ezt a problémánkat megoldhatja a politika, ne adj' Isten, egy kormány, az nem érti a krízis mélységét. Féltudású elittel a háta mögött még a világ legkiválóbb politikai garnitúrája sem tudna maradandót alkotni. Előbbiek ugyanis a szakértők, akik előkészítik a fontos döntéseket; a kommunikátorok, akik megalapozzák vagy megtorpedózzák azok társadalmi elfogadottságát; a vezetők, akiknek végre kell a kapcsolódó intézkedéseket hajtaniuk; és a finanszírozók, akik számon kérik a politikusok döntéseit. Arról nem is beszélve, hogy féltudású elit szükségszerűen csak féltudású politikai garnitúrát tud kitermelni.
Ennek megfelelően ahhoz, hogy elhiggyük, a mostani reformok valóban jobban át vannak gondolva és jobban lesznek végrehajtva, mint az elmúlt huszonöt év összes többi hasonló nekibuzdulása, vagy hogy kiutat jelentenek az elmúlt másfél évtized helyben járásából, azt is el kell hinnünk, hogy egykor Münchausen báró saját hajánál fogva rántotta ki magát a mocsárból.
A mostaninál lényegesen komolyabb tudással bíró elitre van szüksége hazánknak. Ennek létrehozása természetesen hosszú időbe telik majd, és egy egész generációnak jelenthet feladatot. Első lépésben tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem mi tudjuk a legjobban, hogyan kell demokráciát, piacgazdaságot, jogállamot és általában véve normális országot építeni.
Új utat találni, de nélkülük
Tanulnunk kell azoktól, akik előttünk járnak vagy egyszerűen ügyesebbek. A tanulás természetesen nem azonos a majmolással. Magunkat, a saját erősségeinket és hibáinkat is sokkal tisztábban kellene látnunk ahhoz, hogy valóban felhasználhassuk mindazt, amit másoktól el lehet sajátítani. Ez a jelenlegi magyar elitnek túl nagy feladat volt, az általuk kialakított tudás- és társadalommodell zsákutcának bizonyult.
Új utat kell találnunk, lehetőleg nélkülük. A nyolcvanas évek hamis tanulságaival meg nem fertőzött következő generációnak át kell lépnie a mai magyar eliten. Nem foglalkozhat az előbbi köldöknéző vitáival, és nem fogadhatja el középszerű idoljait, és el kell utasítania annak megannyi rossz kompromisszumát. Ehhez azonban új tanítómesterek is kellenek. Van már néhány itthon is, de nagyszámban egyelőre csak külföldön találni méltót. El kell menni, hogy megtanuljuk kívülről látni magunkat, hogy a nyolcvanas évek belterjes perspektívái és félig rágott módszerei ne determinálják a mi gondolkodási kereteinket is. Ezután azonban haza kell jönni, mert rengeteg a feladat. Azok pedig, akik már újra itthon vannak, keressék egymást, segítsék egymást, és ne féljenek kimondani, hogy a helyi (kis)király meztelen.
Így talán véget vethetünk a mai magyar elit siralmas országlásának.
* Publius álnéven – Publius Valerius Publicola római konzul emlékére – az Egyesült Államok alapító atyái (Hamilton, Madison és Jay) publikálták híres, a föderális állam kialakulását alapvetően meghatározó, alkotmánymagyarázó cikksorozatukat 1787-88-ban.
http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud070321/
A féltudású magyar elit
Publius Hungaricus*
2007. március 26., hétfő
Szlovénia a minap bevezette az eurót. Szlovákia egy főre jutó nemzeti összterméke – az elmúlt évek gazdasági növekedésének köszönhetően – meghaladta Magyarországét. Észtország, amely tizenhat éve még a dicsőséges Szovjetunió tagja volt, most a modern piacgazdaság egyik mintaországa és tanítómestere. A román IT-szektor a világon az egyik legdinamikusabb: több ezer helyi vállalkozásból áll, és a román termékeket a világ legjobbjai közt emlegetik.
És mi? Mi hogy állunk? Az eurótól fényévekre. Növekedésünk már öt éve az egyik legrosszabb a régióban. Tanítani viszont legalább tanítanak minket: a világ vezető gazdaságkutatói és elemzői közt nincs sok vita arról, hogy kevés fejlődő ország gazdaságpolitikája volt olyan ostoba (nem elhibázott, nem téves, hanem os-to-ba), mint hazánké. És ha kényszerítenének se tudnék olyan jelentős szektort mondani, amelyben valóban világszínvonalúak vagyunk.
Nem csak a gazdaság maradt le
A drámai lemaradás nem korlátozódik a gazdaságra, legfeljebb ott vehető legkönnyebben észre. Mi a helyzet például a külpolitikával, azzal a területtel, amiben az elmúlt tizenöt évben talán a legtöbb lehetőséget kaptuk? A régiónk feletti keleti befolyás egyik napról a másikra szétesett, a nagy birodalom helyett egy teljesen szétzilált, külpolitikailag egyelőre súlytalan szomszédot kaptunk. A Balkánt domináló délszláv középhatalom sok kicsi, kivérzett államra esett szét. A nálunk másfélszer nagyobb és lényegesen nagyobb presztízsű Csehszlovákia helyett pedig a kis Szlovákia lett északi szomszédunk. Közben odafigyeltek ránk: éltanulónak tekintettek minket, a kis Nyugat voltunk, itt, Keleten.
Mit értünk el e kegyelmi állapotban? Talán az EU-tagságot? Hat év Meciar ellenére Szlovákia akkor lett EU tag, amikor mi, Romániának huszonöt év Ceausescu és nyolc év Iliescu után éppen három évvel kellett többet várnia. Ehhez az eredményhez nem kellett magyar külpolitika. Milyen számottevő érdekünket sikerült érvényesítenünk bárki más érdekeivel szemben? Gyakorlatilag semmilyet. A Dunát elterelték a szlovákok, a régió gazdasági és kulturális központja sokkal inkább Bécs vagy Prága, mint Budapest, a határon túli magyarok pedig legfeljebb azokat a jogokat kapták meg, amiket kiharcoltak maguknak.
Talán azért maradtunk le a fenti területeken, mert társadalmi bajaink gyógyítása foglalta le figyelmünket és erőforrásainkat? No, az biztosan nem. 1990 óta a népességfogyás felgyorsult, a társadalmi tőke szintje tovább csökkent, a cigány fiatalok iskolázottsága és foglalkoztatottsága drámaian zuhant, a korrupció növekedését mindannyian érzékeljük, a férfiak születéskor várható élettartama a legalacsonyabb az egész EU-ban, a magyar magaskultúra haldoklik, a funkcionális analfabétizmus megdöbbentő szintet ért el. Ráadásul egyik esetben sem jutottunk el még csak az okok feltárásáig sem.
1990-ben még a legígéretesebb ország voltunk az Elbától keletre. A világ elsősorban tőlünk várta, hogy példát mutassunk a többi átalakuló országnak. Hogy lehetett ennyire elrontani mindent? Hogy nem tudtuk megőrizni és kihasználni a lépéselőnyünket? Nem az akarat hiányzott. Minden rendű és rangú ember azt kívánja, hogy hazája gazdag, befolyásos és erős legyen. Ha nem hazaszeretetből, akkor önérdekből. Hisz mégiscsak jobb egy nagy szemétdombon kakasnak lenni, mint egy kicsin. Nem, nem akaratból volt kevés, hanem a képességből. Abból viszont ijesztő mértékben.
A szélsőségesen elitvezérelt ország
Az országot nemcsak, sőt sokszor nem elsősorban a politikusai vezetik, hanem az üzleti, az egyetemi, a tudományos, a kulturális élet meghatározó személyiségei is. Őket együtt elitnek szokás hívni. Hazánk pedig szélsőségesen elitvezérelt ország.
Nem is lehet más. Minden témába vágó felmérés azt mutatja, hogy nálunk nem működnek azok a kis közösségek, amelyek szűrnék a nagy intézményeknek az egyénre gyakorolt hatalmát és befolyását. Ez persze nem meglepő: a szabadság legfontosabb bástyáját jelentő helyi kisközösségeket fizikailag verték szét, semmisítették meg 1944 és 1961 között, utána majd harminc évig lehetetlenné tették újak születését. Ráadásul nemcsak ezt örököltük, hanem megannyi monopóliumot – ha úgy tetszik, megannyi pici diktatúrát – az élet számos területén.
Elektromos áram, telefon, ADSL-bekötés, kereskedelmi tévé, bevásárlóközpont: tényleg van választási lehetőség? A monopólium az egyénnel szemben: eleve eldöntött ütközet. Ezért aztán a magyar társadalom többsége, teljesen érthetően, az ellenállás helyett az alkalmazkodást választotta és választja máig.
Azt pedig, hogy mihez alkalmazkodunk, a nagy rendszereket közvetlenül (beosztásukon, vagyonukon keresztül) vagy közvetve (tekintélyükön, befolyásukon keresztül) a vezető emberek határozzák meg. Azaz elit. Ennek értelmében, ha az ország komoly bajban van – és kétség ne legyen, éppen abban van –, arról elsősorban az elit tehet. Egyszerűbben: a fejétől bűzlik a hal. A mi halunk feje pedig rettentő büdös, mert még 1981-ből való.
A tudatlanságból a féltudásba: a mai magyar elit tanulóévei
1981. Mágikus évszám. Ekkor kezdődtek a „nagy reformok”, amelyekkel az ország technokratái, értelmiségiei és vállalkozói a kommunista rendszer adta kereteken belül próbálták hazánkat a Nyugathoz közelíteni. Beléptünk az IMF-be és a Világbankba, engedélyezték az évenkénti nyugati utazást (azért nem mindenkinek), és korlátozott teret adtak a magántulajdon bizonyos formáinak. Az évtized közepe felé bevezették többek közt a kétszintű bankrendszert, a személyi jövedelemadót és később a „kiprivatizálásoknak” keretet adó társasági törvényt. A magyar tudósok, kutatók és értelmiségiek olvashattak néhány tiltott „kapitalista” könyvet, és néha elutazhattak fejlett országokba is.
A reformok bizonyos értelemben sikeresek voltak. A géemkázók úgy érezték, hogy végre magánvállalkozást csinálnak; a professzorok úgy, hogy végre bekapcsolódtak a nemzetközi vérkeringésbe; a közigazgatásba belépő technokraták meg úgy, hogy végre nem a marxizmus dogmáiból kell kiindulniuk, hanem a józan eszüket is használhatják. A hetvenes évek biszkubélai sötétségéhez vagy a többi kommunista országhoz képest szinte nyugatiak lettünk.
De csak ezekhez képest. A nyolcvanas években Magyarországon nem piacgazdaság és nem jogállam épült, így az ország sem a Nyugathoz közeledett, hanem az akkori Keletről húzta le az utolsó bőrt. A gmk-k nagy része például csak azért tudott talpon maradni, mert tevékenységeik ellátásához állami vállalatok eszközeit használták – ingyen. A gmk-k többsége nem klasszikus vállalkozás, hanem egyfajta üzleti élősködő volt.
Valóban volt kétszintű bankrendszerünk, de egyáltalán nem úgy működött, ahogyan egy piacgazdaságban szokott, hisz alig tíz év alatt belül kétszer kellett állami beavatkozással megmenteni az összeomlástól. A társasági törvény tényleg lehetőséget adott a privatizációra, de annak folyamata mindenre emlékeztetett, csak jogállami keretekre nem. A magyar társadalomtudós is tanult valamit a nyugati könyvekből, utakból, konferenciákból, de ettől gondolkodását változatlanul a hosszú évtizedek alatt beleivódott didaktikus, mechanikus, determinisztikus világkép határozta meg.
Furcsa kettőség jellemezte ezt az időszakot: a szovjet barakk perspektívájából a normális, nyugati berendezkedés kialakulásának illúzióját adta, a normálisabb világból tekintve viszont jól látszott, hogy ízig-vérig szocializmus volt.
Nem kellettek a hazatérő emigránsok
A jelenlegi magyar elit meghatározó része a nyolcvanas években szerezte legfontosabb tapasztalatait a nyugati típusú berendezkedésről. Ekkor láttak, hallottak először piacgazdaságról, üzletről és demokráciáról, arról, hogy hogyan is kellene egy normális országnak működnie. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha nem tanultak volna azóta olyan keveset, ha nem a nyolcvanas évek tapasztalatai alapján próbálnák irányítani az országot ma is.
Ez persze részben a korukkal magyarázható. Az akkor 25-40 éves korosztály mára lényegesen idősebb és ezzel párhuzamosan kevésbé nyitott lett. Legalább ilyen fontos azonban az a tény, hogy az akkor szerzett tudásukat máig relevánsnak érzik. Nem véletlen, hogy az összes többi posztkommunista országgal ellentétben, hazánkban egyetlen hazatérő emigráns sem tudott számottevő hatást elérni, vagy befolyást szerezni (kivéve természetesen Soros Györgyöt, aki egyszerűen megvásárolta). A magyar elit nem volt nyitott a körön kívülről érkező külföldi tapasztalatra, mert úgy érezte, hogy a nyolcvanas években megtanultaknak köszönhetően már tudja, mit és hogyan kell csinálni.
Nem mindenütt volt ez így, a legkevésbé Észtországban. Az észtek a kilencvenes évek elején vettek egy nagy levegőt, és kimondták, hogy nem fogadnak el semmit az előző évtizedek „igazságaiból”. A nyugaton élő emigráns észteket hazahívták, megannyi skandináv, német és amerikai intézménnyel indítottak csereprogramokat, a vezető vállalatok és állami intézmények élére szemtelenül fiatal embereket neveztek ki.
E másfél millió lakosú kis ország önbizalma odáig terjedt, hogy valódi versenyhelyzetet teremtettek a legtöbb iparágukban, mondván, hogy az észt vállalkozók is akkor erősödnek meg, ha versenyeznek. Láss csodát, az elmúlt évtizedben Észtország a kelet-közép-európai régió legdinamikusabb országa volt, a magyar gazdaságnál átlagosan közel kétszer (!) gyorsabban növekedett. Az észtek, akik tizenöt éve nem szégyelltek tanulni másoktól, mára tanítómesterekké lettek, akikhez szerte a világból járnak tanulni, ellesni a trükköt.
A féltudás tort ül: a velünk élő nyolcvanas évek
Nálunk nyilvánvalóan minden máshogyan történt. Valahogy derogált tovább tanulni. Vegyük például a közgazdaságtan kérdését, hiszen ez mindenkit közvetlenül, mondhatni húsba vágóan érint. A nyolcvanas-kilencvenes években axiómaként kezeltük, hogy Kelet-Közép-Európában egyedülállóan, nemzetközi szintű szakembereink vannak e területen. Miért is lett volna máshogy, hiszen a régióban elsőként, 1982-ben beléptünk az IMF-be, és olyan legendák, mint Zseniálisfeketejános szárnyai alatt egy egész nemzedék tanulta meg, hogy mi az a nyugati közgazdaságtan (volt közöttük olyan, aki még angolul is tudott!)?
Eltelt tizenöt év, és ez a fantasztikus gárda, ezek a világszínvonalú szakemberek egy szóval sem mondták, hogy valami nagyon-nagyon el van rontva. Volt egy-két megjegyzés hiányról, meg instabilitásról, de azt senki sem említette, hogy az egész magyar gazdaság rossz pályán lenne. Lehet, hogy nem tudták? Lehet, hogy tényleg el kellett menni a szakadék széléig, hogy lássák, közeledünk a mélység felé?
Tudom én, hogy részben azért nem szóltak, mert védték az éppen kormányon lévő barátaikat, de amikor azok ellenzékben voltak, akkor miért nem erről beszéltek? Miért a reptérprivatizációt vagy a Széchenyi-tervet támadták, miért nem az adórendszer vagy az egészségügy átalakításának elmaradását? Mert egyszerűen nem ismerték fel, hogy ezek ekkora problémát jelentenek. Nem ismerték fel, mert az az eszközrendszer és gondolkodási keret, amit még a nyolcvanas években alakítottak ki, csak ennyire volt elég.
A sort folytathatnánk a késő Kádár-kor hazai politikai műveltségénél megakadt riporterekkel, a marxizmus és bármilyen divatos nyugati elmélet sajátos katyvaszát tanító egyetemi professzorokkal, a nemzetközi szinten is értékelhető teljesítményre képtelen tudósokkal vagy a minden problémát huszonöt éve ugyanazokra az okokra visszavezető írókkal, költőkkel, filozófusokkal.
Miközben a közemberek a kilencvenes években óriási teret nyerő nagy külföldi cégeknél vagy azok talpon maradó hazai konkurenseinél elsajátították (mert el kellett sajátítsák) szakmájuk nemzetközi színvonalát, addig az elit döntő többségét semmi sem kényszeríttette hasonló fejlődésre. Itt nem csak a magukat mindenfajta önirónia nélkül „nagy generációnak” nevező kiöregedett polbeatfiúkról van szó. A jelenség éppen úgy tetten érhető a jelenlegi ötvenes és negyvenes korosztály megannyi tagjánál, akik megtehették, hogy a „Magyarországon ez máshogy van” gondolat jegyében az elmúlt tizenöt évben meg se próbálják ledolgozni a nyugati kollégáikkal szemben meglévő szakmai és intellektuális lemaradásukat.
A magyar elit tagjainak döntő többsége, bizony, konzerválta a nyolcvanas évek világát. Nem tények, hanem benyomások alapján formálnak véleményt; imádják a nagy ívű elképzeléseket, de képtelenek kidolgozni a részleteket hozzájuk; univerzálisan fogalmaznak, de szinte semmit sem ismernek a közvetlen környezetükön kívül; folyton terveket és programokat gyártanak, de soha nem sikerült valamit igazán jól megvalósítaniuk. Mind azt gondolják, hogy az, amit akkor, az aranykorban megtanultak, ma is elég.
Bizonyos értelemben, mintegy önbeteljesítő próféciaként, igazuk is van. Mivel a megfelelő pillanatban ők voltak helyzetben, ők tudtak vagyont, pozíciót és tekintélyt szerezni. Ma ők a Politikusok, az Írók, a Tévés Személyiségek, a Nagy Nevettetők, a Színészek, a Filozófusok, a Tudósok és a Szakértők. És dicsérik egymást megállás nélkül. Egymás szemében ők a világszínvonal. Ezek a pozíciók lehetővé teszik, hogy ideig-óráig még ők szabják meg a játékszabályokat, ezzel is meghosszabbítva saját hatalmukat. Ez a tudás ehhez tényleg elég volt.
Máshoz viszont nagyon is kevésnek bizonyult. Az eredmények magukért beszélnek. A magyar elit az elmúlt tizenöt évben eljátszotta az ország egyik ritka esélyét arra, hogy valami igazán nagyot alkosson. Előnyeink java részét elvesztettük, és beolvadtunk a közép-európai masszába. Mindenütt csak a nyolcvanas évek borzalmas középszerűsége.
Nincs egyetlen normális közéleti vita. Nincsenek a tényekhez ragaszkodó, bátor és következetes közszereplők és orgánumok. Nincs, aki rámutatna, hogy annyira azért mégsem egyediek a problémáink. Nincsenek gondolatok, amik a magyar határokon túl is izgalmasnak bizonyulnak. Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minőség, stílus és ízlés.
Na és?
Semmi garancia sincs arra, hogy mindez megváltozik. Argentína, amely a huszadik század elején még a világ tíz leggazdagabb országának egyike volt, száz éve nem tud szembe nézni a saját hanyatlásával. Az országot szétfeszítő társadalmi problémákról az argentin elit nem képes széles körben elfogadott diagnózist készíteni, hogy megoldási javaslatról ne is beszéljünk. A nyilvánvaló romlásnak fittyet hánynak, és a régi dicsőségbe kapaszkodva még mindig úgy viselkednek, mintha Buenos Aires lenne Latin-Amerika központja. Ezen az úton mi is elindultunk, és nem kell száz év, hogy teljesen lecsússzunk.
Aki azt gondolja, hogy ezt a problémánkat megoldhatja a politika, ne adj' Isten, egy kormány, az nem érti a krízis mélységét. Féltudású elittel a háta mögött még a világ legkiválóbb politikai garnitúrája sem tudna maradandót alkotni. Előbbiek ugyanis a szakértők, akik előkészítik a fontos döntéseket; a kommunikátorok, akik megalapozzák vagy megtorpedózzák azok társadalmi elfogadottságát; a vezetők, akiknek végre kell a kapcsolódó intézkedéseket hajtaniuk; és a finanszírozók, akik számon kérik a politikusok döntéseit. Arról nem is beszélve, hogy féltudású elit szükségszerűen csak féltudású politikai garnitúrát tud kitermelni.
Ennek megfelelően ahhoz, hogy elhiggyük, a mostani reformok valóban jobban át vannak gondolva és jobban lesznek végrehajtva, mint az elmúlt huszonöt év összes többi hasonló nekibuzdulása, vagy hogy kiutat jelentenek az elmúlt másfél évtized helyben járásából, azt is el kell hinnünk, hogy egykor Münchausen báró saját hajánál fogva rántotta ki magát a mocsárból.
A mostaninál lényegesen komolyabb tudással bíró elitre van szüksége hazánknak. Ennek létrehozása természetesen hosszú időbe telik majd, és egy egész generációnak jelenthet feladatot. Első lépésben tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem mi tudjuk a legjobban, hogyan kell demokráciát, piacgazdaságot, jogállamot és általában véve normális országot építeni.
Új utat találni, de nélkülük
Tanulnunk kell azoktól, akik előttünk járnak vagy egyszerűen ügyesebbek. A tanulás természetesen nem azonos a majmolással. Magunkat, a saját erősségeinket és hibáinkat is sokkal tisztábban kellene látnunk ahhoz, hogy valóban felhasználhassuk mindazt, amit másoktól el lehet sajátítani. Ez a jelenlegi magyar elitnek túl nagy feladat volt, az általuk kialakított tudás- és társadalommodell zsákutcának bizonyult.
Új utat kell találnunk, lehetőleg nélkülük. A nyolcvanas évek hamis tanulságaival meg nem fertőzött következő generációnak át kell lépnie a mai magyar eliten. Nem foglalkozhat az előbbi köldöknéző vitáival, és nem fogadhatja el középszerű idoljait, és el kell utasítania annak megannyi rossz kompromisszumát. Ehhez azonban új tanítómesterek is kellenek. Van már néhány itthon is, de nagyszámban egyelőre csak külföldön találni méltót. El kell menni, hogy megtanuljuk kívülről látni magunkat, hogy a nyolcvanas évek belterjes perspektívái és félig rágott módszerei ne determinálják a mi gondolkodási kereteinket is. Ezután azonban haza kell jönni, mert rengeteg a feladat. Azok pedig, akik már újra itthon vannak, keressék egymást, segítsék egymást, és ne féljenek kimondani, hogy a helyi (kis)király meztelen.
Így talán véget vethetünk a mai magyar elit siralmas országlásának.
* Publius álnéven – Publius Valerius Publicola római konzul emlékére – az Egyesült Államok alapító atyái (Hamilton, Madison és Jay) publikálták híres, a föderális állam kialakulását alapvetően meghatározó, alkotmánymagyarázó cikksorozatukat 1787-88-ban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)